Harmadik egészestés vérfürdőjében a nagypofájú zsoldos a megkopott fényű MCU segítségére siet, hogy afféle maszkos messiásként, egy igazi aduásszal az oldalán vezekeljen a stúdió utóbbi években elkövetett bűneiért. A terv bevált, a Marvel megint méltó régi nagy híréhez, csak kár, hogy ebben a bizniszben sosem lehet a csúcson abbahagyni.
Az a tény, hogy 2016-ban Deadpool, a Marvel mocskos szájú mutánsa rögtön paradigmaváltást kiáltva rúgta be a szuperhősfilmek akkor még (többnyire) résmentesen záró ajtaját, önmagában intő jel kellett volna legyen Kevin Feige számára. Oké, a grandiózus, két részre bontott Bosszúállók-finálé csak ezután következett, azóta viszont az MCU partra vetett hal módjára vergődik, hogy kikövezze az utat az új, bizalomgerjesztőnek egyelőre aligha mondható érának. Őrjítő szükség volt valakire, aki elég tökös ahhoz, hogy gatyába rázza ezt a túlontúl elburjánzott multiverzumot, s mire a stúdió fejeseiben is megszületett az imént felvázolt gondolat, Ryan Reynolds már széles vigyorral az arcán kopogtatott náluk.
Remekbe szabott jóvátétel – Tim Miller: Deadpool
Végre igazán felnőttkorba érkezett a szuperhősfilmek műfaja, és most nem arra gondolok, hogy sötét, kilátástalan, netán iszonyú drámai lenne a legutóbbi Marvel-istállóbeli film, sőt: végre a műfaj hajlandó nevetni magán. Arról nem is beszélve, hogy megszületett az első ténylegesen csakis nagykorúak által megnézhető „hős” kalandjait taglaló popcornmozi, ami új löketet adhat az amúgy is lendületben lévő, de még formálódó műfajnak.
Wade Wilson be-, illetve kiszólogató antihőse eredetileg egy önálló kalanddal szándékozott csatlakozni a fősodor eseményeihez, ám az előkészületek közben keletkezett károk ennél lényegesen súlyosabbnak bizonyultak. Megértve a helyzet komolyságát, Reynolds elérkezettnek látta az időt, hogy a létező legnehezebb fegyverzet bevetésével orvosolja a problémát: baráti visszavágóra hívta Hugh Jackmant, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljanak az X-Men kezdetek: Farkas nyomasztó emlékével. Feige kezdetben nem támogatta a karakter visszahozását, mert számos rajongóval egyetemben úgy érezte, hogy a legendás mutáns története méltó lezárást kapott James Mangold korszakhatárt jelölő képregényfilmjében. A multiverzum – forgatókönyvírói szempontból meglehetősen kényelmes – működésének köszönhetően azonban mindenki kedvenc Loganje különösebb magyarázkodás nélkül ereszthette ki újra adamantiumkarmait a mozivásznon.
A Deadpool & Rozsomák híre azokat is lázba hozta, akik egyáltalán nem vagy már kevésbé, gondosan megválogatva követik a futószalagon gyártott szuperhősfilmeket. Mi ez, kérem, ha nem a profitmaximalizálás mintapéldája? Ereszd egymásnak a jelen- és a mindenkori legjobb Marvel-hőst egy mocsok drága blockbusterben – az se baj, ha nem írsz sztorit az epikus csihi-puhi köré, a kasszasiker garantált. Jó, persze akad itt történet, de az – hasonlóan Deadpool előző ámokfutásaihoz – egyszerre cérnavékony és feleslegesen túlbonyolított. Logan halála egy kulcsfontosságú esemény, ami a rajongók szívével együtt az adott univerzum szövetét is megrepesztette. A Loki-sorozatban debütált Idővariációs Hatóság (angol rövidítés szerint TVA) egyik elkötelezett munkatársa ezért megbízza a témában jártas zsoldost, hogy a Szent Idősík fenntartása érdekében menjen a biztos pusztulás elébe, és verje be ő – vigyázat, magas labda! – az utolsó szöget a saját világa koporsójába. Wade azonban semmilyen magasabb célért nem hajlandó feláldozni kilencfős „családját”, úgyhogy keres a végtelen multiverzumban egy megfelelő Rozsomákot, aki majd segít neki menteni a menthetőt.
Ezzel nagyjából el is érkeztünk a spoilermentes territórium határához, ami egyébként csöppet megnehezíti a továbbiakat, mivel a Deadpool & Rozsomák – ahogy az előzetesek alapján várható volt – konkrétan egy kétórásra duzzasztott fanservice-parádé. Reynoldsék szó szerint mindent és még annál is többet megadnak a puszta teóriáktól eksztatikus állapotba kerülő rajongóknak, százas zsepi hiányában tehát nem érdemes elindulni a moziba. A Marvel most nem vette (nem vehette) félvállról, hogy ők szállítják a nyár és talán az egész idei év legnagyobb volumenű blockbusterét, az pedig szigorú kritikusi szemmel is megsüvegelendő, ahogy a végeredmény viszonyul az önjáróvá fejlődött hype-hoz. Deadpoolosan huncut megfogalmazással élve ettől a filmtől nem csak izzadságban fognak tocsogni a moziszékek.
A nézők szüntelen jutalmazására, lenyűgözésére épülő narratíva nagy hibája ugyanakkor, hogy azzal a film pont a várva várt találkozóról veszi el a reflektorfényt. A Deadpool & Rozsomák élményét körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy átlag lakodalmat gazdagéknál: akkora vendégsereg teszi tiszteletét ezen a jeles alkalmon, hogy bizonyos résztvevőknek nem adatik több egy szimpla beköszönésnél. A mostoha körülmények Deadpoolt egy percig sem akadályozzak abban, hogy folyamatosan jártassa a bagólesőjét, kizárásos alapon így a Rozsomák az, aki megsínyli az agyzsibbasztó cameo-cunamit. Kifejezetten elszomorító, ahogy az ikonikus szerepébe ismét szívét-lelkét beletevő Hugh Jackman számos jelenetben a háttérből, magányosan piálva figyeli csupán, amíg tenyérbemászó társa lyukat beszél valamennyi egysoros meghívott hasába. Sokkal őszintébb lett volna, ha inkább a Deadpool & Rozsomák & durván minden harmadik karakter az elmúlt 24 év Marvel-filmjeiből címet kapja ez a felvonás.
Marvel Jézus eljött közénk, hogy feltámassza és rehabilitálja az MCU-n kívül rekedt szuperhősöket, szóval minimum lelketlen, fellegzősen elitista kritikus legyen a talpán az, akinek ettől sem lábad könnybe a szeme. Martin Scorsese joggal veregethetné meg a saját vállát, a Deadpool & Rozsomák ugyanis a stúdió eddigi legnagyobb, legőrültebb vidámparkja, amely titulust Reynolds, Jackman és a rendezői székből ezúttal dirigáló Shawn Levy egyaránt büszkeségtől dagadó mellizmokkal vállalja. A világmegváltás ugyan elmarad, a családbarát, biztonsági játékos Disney-nek ahhoz hamarabb kellett volna befogadnia a regenerálódó degeneráltat. Mindenesetre furcsa, hogy ezt épp a válogatás nélkül fikázó Deadpoolnak köszönhetjük, de hosszú idő óta először megint jelent valamit a szarrá dekonstruált szuperhős-mítosz. Ezen a ponton lenne jó leszállni a hullámvasútról, csak hát a menet végét továbbra sem látja senki.
