Hiába tökéletesen kerek történet az első Bridget Jones naplója, mégis három folytatás követte. Az utóbbi két résszel ellentétben a negyedik felvonásnak pedig végre volt értelme elkészülnie.
Ha Bridget Jonest összesen kétszer, a 2001-es debütálásakor és a mostani, 2025-ös felbukkanásakor látjuk, meglehetősen elégedettek lennénk a csetlő-botló protagonistáról szóló filmekkel. Egy kerek, ugyanakkor keserédes történetet kapnánk egy nőről, aki az első felvonásban megismeri élete szerelmét, a következőben pedig megtanul nélküle élni. A kettő közti, szerelemmel, boldogsággal, pezsgő családi harmóniával teli időszakot ugyan oda kellene képzelnünk – de hát ez most sincs másképp. A Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! és a Bridget Jones babát vár ugyanis szintén nem engedte meg soha Bridgetnek és Mark Darcynak a boldogságot. Pedig Helen Fielding eredeti regénye Büszkeség és balítélet-újramesélésként amellett, hogy megragadja az austeni inspiráció esszenciáját, sikeresen átemeli Mr. Darcy és Elizabeth Bennett szerelmét a 21. századba. Modern, szingli nőként értelmezve Lizzy-t Bridget Jonesnak hívják, a 2000-es évek romkom-hősnő archetípusának megfelelve rendkívül kétbalkezes (és mozivásznon Renée Zellweger alakítja), ugyanakkor éppúgy kell navigálnia a szerelem és a társadalmi elvárások útvesztőjében, mint 19. századi alteregójának. Bridget Darcyját nem Fitzwilliamnek, hanem Marknak, Wickhamjét pedig Daniel Cleavernek hívják. Az 1995-ös Büszkeség és balítélet-adatpáció után szabadon ezúttal is Colin Firth formálja meg Darcy-t, míg Danielt az addig általában hebegő-habogó hősszerelmest játszó Hugh Grant alakítja, így az előítéleteken és a büszkeségen túl a színészek imidzse is remekül megágyazott a két férfi közti őrlődésnek.
„Hallo! Bridget Jones, dévaj szexistennő, lábai közt egy nagyon rossz fiúval...”
Hogy miért sikeres Bridget Jones naplója? A választ kimeríthetnénk egy mondatban: a nők szeretik a hollywoodi típusú romantikus vígjátékokat. A kérdés azonban nem egyszerűsíthető le ennyire. Vannak bizonyos „tekintetek”, irányzatok, műfaji sajátosságok, amelyek nem kis szerepet kapnak egy film befogadási folyamatában.
Grant arrogáns disznó énje, Firth csendes sármja és Zellweger elbűvölően vicces szerencsétlenkedése olyan tökéletes elegyet alkotott a 2001-es Bridget Jones naplójában, hogy nem csupán a címszereplőt tette meg visszavonhatatlanul a szingli nők lélekállatának, de útjára indított egy ma már 24 éves franchise-t. Mert a filmet rendező Sharon Maguire hiába adta át nekünk rózsaszín masnival gyönyörűen átkötve Bridget történetét, Hollywood még három részt követelt magának. És nem, direkt nem a közönségre fogjuk a folytatásokat. A hibátlanul lezárt első rész után ugyanis lehet, hogy szívesen betekintenénk Bridget és Mark happy end utáni életébe, de semmiképpen sem úgy, mint ahogy azt tette a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! vagy a Bridget Jones babát vár: erőszakkal szétválasztani a szerelmeseket, majd „bevált recepten ne változtass”-jeligére újra és újra szerelmi háromszögbe kényszeríteni Bridgetet. (Úgy, hogy a harmadik részben Daniel Cleaver státuszát a Patrick Dempsey által megformált Jack Qwant vette át.) Igazolhatnánk a franchise létezését azzal, hogy míg a második felvonás a kialakult párkapcsolat dilemmáit feszegeti, addig a harmadik az egyedülálló nő és a gyerekvállalás kapcsolatáról beszél – mégsem kezelte egyik rész sem úgy a maga tematikáját, mint ahogy arra a Bridget Jones naplója képes volt a szingli nő útkeresésének ábrázolásával. Ezt a szintet a mostani, negyedik rész tudta egyáltalán csak megközelíteni.
A Bridget Jones: Bolondulásig ugyan ismét elválasztja egymástól Mark Darcy-t és Bridgetet, ezúttal közös életük boldogságának lenyomatát is magán viseli a cselekmény. Hiába halt ugyanis hősi halált négy évvel ezelőtt Bridget élete szerelme, a férfi ott van két közös gyermekükben, Mabelben és Billyben, a bébiszitterré előlépett Daniel Cleaverben – sőt, átszövi az egész cselekményt. A hiánya fájó: különösen szívbe markoló kép a vacsorára érkező Bridget és Mark, aki az ajtó nyitásakor már nincs felesége mellett. A biztonságot, stabilitást jelentő férfi vesztesége kirántotta a család alól a talajt, akik azóta is igyekeznek megvetni a lábukat – éppen ezért a Bridget Jones: Bolondulásig ezúttal sokkal inkább lesz dramedy, mint romantikus vígjáték, amiben Bridget elsősorban az élettel esik szerelembe (újra).
Ebben ugyan két férfi is a segítségére lesz, ám az előző részt jegyző Dan Mazer és az újonnan érkezett Abi Morgan forgatókönyve végre nem az unalomig ismételt szerelmi háromszög narratívájába erőlteti hősnőnket. Két, egymástól teljesen eltérő románc bontakozik ki a Bolondulásigban, rímelve a legelső részre: a falakat lebontó, játékos és szenvedélyes kalandot és az érett, nyugodt szerelmet. Előbbiben manifesztálódik az esszenciális bridgetjonesság, az istencsapása Bridgettel (aki így végre nem csak a gyereknevelésben, de a szerelemben is újra eshet-kelhet), Daniel Cleaver 2025-ös inkarnációjával, Roxsterrel. Leo Woodall pontosan az a Bolondulásignak, mint Hugh Grant volt a Bridget Jones naplójának: az Egy nap hősszerelmesének lefegyverző mosolya csodásan berózsaszínezi a kezében lengő vörös zászlókat. És bár Mark Darcy-t soha senki nem fogja tudni helyettesíteni, az óvatosan, lassan közeledő Mr. Wallaker mégis képes legalább egy kicsit betölteni a Mark által hagyott űrt. Chiwetel Ejiofor karakteréhez kötődnek a film legmeghatóbb pillanatai, melyek a gyászfeldolgozást tematizálják a műfajhoz képest meglepően jó érzékkel.
A Bridget Jones: Bolondulásig egyébként is sikerrel találja meg az egyensúlyt a vicces-romantikus és a szomorú, megható hangvétel között. Így Marktól méltó búcsút veszünk, az ő szerelmi történetüket szépen lezárjuk, miközben a Bridget Jones nagy sztorija is kerek véget ér. Természtesen egy franchise – látszólagos – befejezése nem létezhet a rajongók kiszolgálása nélkül, ám Michael Morris rendezésében a fan service sem úgy valósul meg, hogy közben szinte magunk előtt látjuk a habzószájú hollywoodi fejeseket dollárjelekkel a szemükben. A felbukkanó nagyibugyi, szarvasos pulcsi és pingvines pizsama inkább csak főhajtások, melyek épp annyira redundánsak, mégis szerethetőek, mint Bridget barátai, akik ugyan semmit nem tesznek hozzá a filmhez, nélkülük mégis hiányérzetünk támadna.
Bár már rögtön 2004-ben kicsomagolták azt a bizonyos rózsaszín masnit, amit azóta sem sikerült ugyanolyan szépen újra megkötni, a Bridget Jones: Bolondulásig egészen hasonló csomagolásban zárta le a 24 éves történetet. Egy utcán elcsattant csókkal, az új kezdet ígéretével, az első részt szépen keretező szerkezettel, amitől mi is éppúgy megkedveljük a történet záróakkordját, mint Mark Darcy Bridget Jonest: úgy, ahogy van.
