A szomszéd szoba Pedro Almodóvar karrierjének kései filmje, ami témájában is az elmúlás elfogadásával, a közelgő halál gondolatával és megtervezésével foglalkozik. A spanyol rendezőlegenda védjegyéül szolgáló felforgató ötletek azonban javarészt elvesznek a fordítás során első angol nyelvű produkciójában.
A Sigrid Nunez regényéből adaptált történet a gyász lélektanával foglalkozik az eutanáziára készülő halálos beteg Martha (Tilda Swinton) és az utolsó napokban segítségéül szolgáló barátnője, Ingrid (Julianne Moore) kapcsolatán keresztül. Martha ugyanis a számos sikertelen kezelés, a hosszú évekig nyúló várakozás és a többszöri végső búcsú, majd a mégis gyógyulást ígérő újabb halvány reménysugarak folytonos feszültsége hatására úgy dönt, önként vet véget az életének és méltósággal távozik. Ehhez azonban egy olyan társra van szüksége a magányosan élő nőnek, aki mellette tud lenni az utolsó napokban. Mivel Martha egyetlen családtagja elhidegült lánya, ezért közeli barátnőit kéri meg a kellemetlen feladatra. Többszöri visszautasítást követően egyedül Ingrid hajlandó teljesíteni a haldokló akaratát, így közös nyaralásra indulnak, ami bármelyik nap tragédiába fordulhat.
A szituáció több elemében is Bergman Personáját idézi: egy egészséges és egy beteg nő egymásra gyakorolt hatása kerül előtérbe egy vidéki nyaraló külvilágtól elzárt közegében, miközben a főszereplők lassan megértik a másik perspektíváját és átérzik a benyomásait. Almodóvar ugyanakkor a gyász különböző aspektusainak körbejárása érdekében teremti újra az ismerős helyzetet. Martha kezdetben olyannyira saját halálának megszállottja, hogy kizárólag az eutanázia pontos lépéseinek megtervezése körül forognak a gondolatai a halálos kapszula beszerzésének mikéntjétől a végső nyaralás részleteinek kigondolásán át a történtek utáni lehetőségek elsimításáig, hogy minden rendben menjen a hatáságokkal és senki se legyen felelősségre vonható a döntéséért. Vele szemben Ingrid valósággal retteg a haláltól és el sem képes képzelni a vég beköszöntét. Legutóbbi könyvében éppen ezt a témát járta körül, hangot adva kételyeinek és szorongásának.
A közösen töltött idő hatására ugyanakkor mindkét nő világnézete megváltozik. Martha megtapasztalja az élet szeretetét egy-egy kellemes erdei sétán, finom ebéden, baráti beszélgetésen vagy éppen egy filmnézéssel töltött estén keresztül. A kezelések alatti mindennapjaitól merőben eltérő időtöltések tehát megtanítják élvezni az apró örömöket és ezek tükrében értékelni a halál eljövetelét. Ezen élmények hatására Ingrid szintén jelentős jellemfejlődésen megy keresztül és barátnője felszabadultságát látva, valamint elvesztését átélve szabadul meg az elmúlástól való félelmeitől. A folyamat tetőpontján még a Persona híres arcközeli beállítása is megidéződik, amikor a két hősnő egymás mellett fekve félprofilból tűnik fel – a kép jelentőségét az is hangsúlyozza, hogy ez a pillanat került fel a film hivatalos plakátjára.
A barátnők ráadásul Bergman színésznő főszereplőjéhez hasonlóan mindketten művészek, méghozzá a forgatókönyvíró-rendező Almodóvar egyenrangú alteregóiként. Hiszen Martha haditudósító, míg Ingrid regényíró, így a filmkészítés vizuális és történetmesélő aspektusai egyaránt megjelennek személyükön és foglalkozásukon keresztül. Martha ezenkívül kifejezetten férfias jegyekkel rendelkezik, magabiztos, tettrekész, mindig a kezébe veszi az irányítást, valamint öltözete és rövid frizurája is fiússá teszik, míg Ingrid anyáskodó, érzelmes, feltétel nélkül gondoskodik barátnőjéről és megjelenése, divatos ruhái, emellett az, hogy Marthával szemben sminkeli magát és hosszú hajat hord, hagyományosan feminin vonásokkal ruházzák fel. A két egyéniség tehát a nyíltan meleg rendező eltérő oldalait emelik ki.
Az önreflexív gesztus tükrében a gyász központi témául szolgáló motívuma egyúttal a pályája végéhez közeledő alkotó saját életművétől való búcsújaként is értelmezhető. A történet különböző epizódjai ugyanis ezt a metaforikus elköszönést fejezik ki, ahogy Almodóvar egymás után mond le rendszeresen visszatérő témáiról a cselekmény során. Ingrid jóképű, sportos testű személyi edzője például azon kesereg, hogy az újonnan bevezetett szabályozások miatt már nem érhet hozzá ügyfeleihez, nem létesíthet fizikai kontaktust a hozzá érkező vendégekkel. Hiszen a múltban számos alkalommal fejlődtek szexuális viszonnyá a hasonló közeledések, ezért már csak szóban vígasztalhatja a gyászoló Ingridet, lemondva az Almodóvar-filmeket sok esetben meghatározó testiség minden lehetőségéről és tabuk nélküli ábrázolásáról.
Martha visszaemlékezései pedig olyan kérdésköröket emelnek ki, mint a múltbeli traumák személyiségformáló erejének, illetve a homoszexualitás motívumának életművön átívelő témái, melyek szintén a halál természetére reflektálva kerülnek elő. Az első emlék felelevenítésén keresztül a nő egykori élettársát ismerjük meg, aki úgy vesztette életét, hogy a vietnámi háború utáni poszttraumás stressz hatása alatt berohant egy égő épületbe, ahonnan képzelt gyereksikolyokat vélt hallani. A lángok közé vesző férfi ugyan nem tudott róla, hogy korábban gyermeke született a nőtől, halálában mégis sosem látott lányához igyekezett és őt próbálta megmenteni. Később pedig Martha haditudósítóként töltött éveinek emlékei kerülnek felszínre, amikor egy meleg katonapár szerelmük erejére támaszkodva védelmeztek egy közösséget még társaik visszavonulása után is a biztos halál árnyékában.
Végtelenben összefutó anyák – Almodóvar matriarchális társadalma
A spanyol rendező életművében kiemelt szerepet kapnak az anyák.
Az elmúlás személyes elfogadásával szemben ugyanakkor a vég globális katasztrófákon keresztüli biztos eljövetele az emberiség kollektív traumájaként kerül tárgyalásra. Ezt az álláspontot a beszédes nevű Damien (John Turturro) képviseli, aki egykor Martha, majd később Ingrid szeretője is volt. A férfi nyilvános előadásai mind a pusztulás elkerülhetetlenségét részletezik, érvelése azonban keveset tesz hozzá az eutanázia moralitására fokuszáló történethez, noha ennek az aspektusnak a kifejtése tudná igazán árnyalni a szerzői kamaradráma önmaga felé forduló, beszűkült perspektíváját. Ezt a szűklátókörűséget hangsúlyozza az is, hogy a rendezés leginkább a kosztümök és a díszletvilág Almodóvárra jellemző zöld és vörös textúráira koncentrál a sztárszereplők ellenére időnként mesterkéltnek ható színészvezetés és a gyakran szappanoperákat idézően melodramatikus hangvétel helyett. Így A szomszéd szoba búcsútematikára épülő filmje az életmű egyik legkevésbé emlékezetes darabjává válik.
