Paul Schrader: A hitehagyott / First Reformed, 2017 – Úrvacsora, 1963

Schrader igazából már a Taxisofőr forgatókönyvénél érezhetően bergmani ihletésű, vagy legalábbis rajongású volt, a legnyilvánvalóbb párhuzam viszont talán Ethan Hawke és Gunnar Björnstrand között van: lelkészek, akiknek az lenne a feladata, hogy reményt adjanak gyülekezetük tagjainak – de honnan? Még a disztópiától rettegő gyülekezeti tag karaktere is stimmel. „Isten utoljára Bergmannál kussolt ennyire. Isten csendjében fiatalok halnak meg értelmetlen háborúkban, az új generáció csak politikai radikalitásban tud gondolkodni és templomokat finanszírozó óriásvállalatok perzselik fel mérgező vegyszereikkel a bolygót.” – írtuk kritikánkban, amit ide kattintva lehet elolvasni.

Wes Craven: Az utolsó ház balra / The Last House on the Left, 1972 – Szűzforrás, 1960

Ugyan nem tűnik közvetlen hatásnak, ha utánaolvasunk, maga Wes Craven vall arról, hogy mekkora hatással volt rá Max von Sydow és az Oscar-díjas Szűzforrás, amikor effektíve létrehozta a rape-and-revenge horrorzsánert a hetvenes évek elején. Ha csak a cselekményt tekintjük (az apa bosszúhadjáratra indul lány elvesztett-elrabolt szüzessége miatt), már-már a Bergman-film remake-jének is felfogható Az utolsó ház balra, csak természetesen exploitatív B-filmes horrorátiratban.

Pedro Almodóvar: Tűsarok / Tacones lejanos / High Heels , 1991 – Őszi szonáta, 1978

Az Almodóvar-féle problémás anya-lánya történet (az anya sikere rányomja a bélyegét az elhanyagolt utódra) olyannyira elismerten bergmani ihletésű, hogy még egy csomót beszélgetnek is magáról az Őszi szonátáról a filmben. Az egészet az tetézi, hogy az Őszi szonáta egyik főszereplője, Ingrid Bergman maga is elhagyta férjét és lányát, hogy máshol keressen sikert (és szerelmet). Almodóvar problémás anyáiról írott tanulmányunk ide kattintva olvasható.

Michelangelo Antonioni: Vörös sivatag / Il deserto rosso, 1963 – Tükör által homályosan, 1961

Oké, lehet. A két film között mindössze két év különbség van. Meg különben is. A két – egyébként egymáshoz 2007-ben nagyon közeli időpontokban elhunyt – rendező nem is különbözhetne jobban annak ellenére, hogy ugyanannak a tündöklő filmtörténeti korszaknak a képviselői. De ha valaki azt mondja, hogy a Vörös sivatag ténfergő, helyét nem lelő, szétszórt, súlyosan zavart Monica Vittije nem ikertestvére a Tükör kényszerpihenőről hazaérkező Harriet Anderssonjának, akkor talán megéri újranézni ezeket a filmeket. Amit egyébként is érdemes. De ha a két – nyilvánvalóan skizofrén – női főhős közötti párhuzamot nem is érezzük egyből, a mindkét filmben gomolygó elidegenedés-érzet egyből nyilvánvaló hasonlóság lehet.

Arnaud Desplechin: La vie des morts, 1991 – Fanny és Alexander, 1982

A francia rendező azóta a Cannes-i Filmfesztivál és más rangos szemlék visszatérő és elismert vendége, első filmjét azonban saját bevallása szerint egy az egyben Bergman testvérpár-felnövésfilmjéről lopta: „A Fanny and Alexander az a film, ami egész életemben végigkísért. A La vie des morts annak egy totális koppintása. Mindent a Fanny és Alexanderből loptam.” (Az idézetet a filmcomment.com interjújából fordítottuk.)

Peter Hewitt: Bill és Ted haláli túrája / Bill & Ted's Bogus Journey, 1991 – A hetedik pecsét, 1958

A Bill és Ted haláli túrája első pillatásra egy idétlen, ócska tinivígjáték Keanu Reeves-szel. És második pillantásra is. Az azonban biztos, hogy amikor a két címszereplő találkozik a Halállal, utóbbi A hetedik pecsét fehérre festett, feketébe burkolt Halál-ábrázolását idézi meg – ahogy egyébként nagyon sok más műfajfilm karikírozta Bengt Ekerot kultikus alakítását, de főleg megjelenését.

Woody Allen: Crimes and Misdemeanors / Bűnök és vétkek, 1989 – A nap vége, 1957

Woody Allen és Ingmar Bergman? – sikolt fel a mindenkiben rejlő filmesztéta, miközben tíz körömmel tépi ki a moziszék bélését. Pedig a két férfiben több a közös, mint elsőre gondolnánk: Allennek lényegében ugyanazok a félelmei, mint Bergmannak, csak vígjátéki(bb) modorban fel dolgozta fel azokat (na de Bergman igen száraz humorérzéke is megérdemelne egy misét). Allen Bergman iránti rajongása köztudott, de egészen odáig ment, hogy a svéd rendezőóriás házi operatőrét, a legendás Sven Nykvistet is elcsaklizta, hogy fényképezze jópár filmjét (ezt is). Ráadásul több Allen-filmben is felfedezhetünk Bergman-nyomokat: az Interiors (Belső terek) nem létezne a Suttogások és sikolyok nélkül, a Férjek és feleségek a Jelenetek egy házasságból nélkül, az Agyament Harry meg a Csillagporos emlékek a Persona és A nap vége nélkül. És hogy jön A nap vége a Bűnök és vétkekhez? Álljon itt csak egy idézet az Allen-filmből: „Isten olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak.” („God is a luxury I can't afford.”)

Mia Hansen-Løve: Bergman Island / Bergman szigete, 2021

Itt nem is annyira egy konkrét alkotás ihlette Hansen-Løve filmjét, hanem maga a bergmani életmű, annak kultusza, illetve Fårö szigete, ahol a svéd zseni nemcsak nyaralt, hanem többször forgatott is. „A Bergman szigete legtöbb kockáját áthatja a rendező iránti tisztelet, de annak az igénye is, hogy el kell lépni a mester munkáitól és meg kell próbálni alkotni akkor is, ha Bergman után már nem biztos, hogy érdemes.” – írtuk kritikánkban, amit egészében ide kattintva lehet elolvasni.

Noah Baumbach: Házassági történet / Marriage Story, 2019 – Jelenetek egy házasságból, 1973

Tagadhatatlan, hogy Bergman először tévésorozatként elkészített, aztán játékfilm hosszúságúra is megvágott története egy házasság szétbomlásáról a mai napig hatalmas kultusznak örvend – pont abban a filmkészítő-generációban, akik már Bergmanon nőttek fel. Olyannyira, hogy tavaly konkrétan minisorozatos remake-et készítettek neki. Baumbach pár évvel ezelőtti filmjében talán kevésbé nyilvánvalóak, de azért jól tapinthatóak a bergmani ihletések a párról, amelynek tagjai pont annyira nem bírnak együtt létezni, mint egymás nélkül. A filmről írott kritikánk ide kattintva olvasható.

Mulholland Drive (r. David Lynch); Három nő (3 Women, r. Robert Altman); Sils Maria felhői (Clouds of Sils Maria, r. Olivier Assayas); A világítótorony (The Lighthouse, r. Robert Eggers) és sok más film – Persona, 1966

Igazából egy külön „toplistát” lehetne szentelni a Personából ihletődött filmeknek, attól függően, hogy melyik rendező melyik aspektusát akarta/tudta továbbgöngyölíteni Bergman mesterművének. A világítótorony például akár lehet a férfi átirata is a két összezárt nő történetének, a Mulholland Drive pedig a személyiség illékonyságát, törékenységét illetően köszönhet sokat Bergmannak. De még a Fincher-féle Fight Club is tartalmaz egy filmkockányi péniszt.