Kafka óta tudjuk, hogy az igazán érdekes dolgok többnyire hivatalnokokkal történnek. Tudja a fennvaló, hogy miért, de valahogy ő a kiválasztott faj, társadalmi anomáliák szerény gyűjtőhelye, amolyan barométer, ami idejében előrejelzi a dekadenciát, a nagy világégéseket, kataklizmákat. Hálás téma, mondhatni. Mert szerény öltözete, nyakkendője és fehér inge borzalmas forradalmárt, anarchistát takar. Aki egyszer bekattan, és akkor mese nincs: belehugyozik a levesedbe. Vagy pornófilmből kivágott kockákat illeszt a Walt Disney tekercsek közé a legandalítóbb részeknél. Esetleg szappant főz a saját hájadból. De az is lehet, hogy dinamitot.
David Fincher ma már kötelező olvasmány, mondanám, ha nem lenne filmes. Az Alien 3.-mal tűnt fel a szakmában, de az indulás nem kevert különösebb vihart. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy arról a csontról már nem lehetett semmi érdemlegeset lerágni, s különben is ebben a témában elég nehéz James Cameront (a második rész rendezőjét) lekörözni. S az is csak utólag tűnt fel, hogy neki volt mersze „elhamvasztani” Ripleyt, mindannyiunk szörnyvadászát, akit persze később a hollywoodi logika újraélesztett.
Aztán jött a Se7en (Hetedik), és minden megváltozott. S bár a filmgyár többnyire csak a háromszázmillió dollár fölötti bevételt érzékelte, valamint azt, hogy „tudatosan” lerombolta Brad Pitt szépfiú imázsát (ez európai olvasatban: megmutatta, hogy nem is olyan rossz színész). Holott ennél jóval fontosabb dolgok történtek, Fincher teljesen új (és provokatív) távlatot adott a műfajnak (képen törölte a bejáratott kliséket és kirángatta a sorozatgyilkos dolgozatokat a kátyúból – hogy mennyire mély ez a gödör azt épp a legfrissebb változat, A csontember jelzi), és azt is megmutatta, jelen pillanatban ő a film noir legnagyobb reménysége. A The game (Játsz/ma) már más tészta. Mintha egyszerre evezne vissza a mainstream felé (már-már szokványos thriller), s távolodna el onnan: kiváló és sötét lecke a manipulációról, kis adag tanítómesével elegyítve. Sokkos mozi, de valljuk be: felejthető.
A Fight Club (Harcosok klubja) viszont egyértelmű válasz a függőben maradt kérdésre: Fincher túl van a popcorn mozin, de még innen az európai mércével mért „művészfilmeken”, valahol félúton, a senkiföldjén poroszkál, de ott ő a koronázatlan király.
Minden okunk megvan arra, hogy a Fight Clubot az év egyik (hanem az egyetlen) legprovokatívabb filmjének tekintsük. A szövegek hol a költészet, hol a nyers szókimondás határait súrolják, a szokásos fordulatokat száműzték, egész pontosan Dr. Jekyll és Mr. Hyde őstörténetét aktualizálták és turbózták fel. És persze tovább folyik benne Brad Pitt sztártalanítása (európai olvasatban: egyre inkább kiderül, hogy ez a csábos mosolyú fiatalember jó színész). Az már Fincher korábbi dolgozataiból is kitűnt (az Alien 3-at leszámítva), vonzódik az erős forgatókönyvekhez, mert így átadhatja magát kedvenc időtöltésének: a részletek alapos és precíz kidolgozásának.
Nem is hiszem, hogy Hitchcock óta láttam-e még olyan rendezőt, aki ennyire tudta volna: az ördög a részletekben lakozik. Miként a Se7en mániákus, sötét angyala halad előre végzetének beteljesítésében, miközben minden lépését gondosan megtervezi, centit sem lépve félre az útján, úgy szövögeti Fincher is sűrű hálóját, mely nem tűr semmilyen felesleget, s melyben minden elem egyként erős, mégis betart valamilyen hierarchiát. A Fight Club képi világa tele van ezernyi ötlettel, a szuperközeliktől a kapkodó vágásig, de a „trükkök” sosem öncélúak, nem véres áldozathozatalok a technika oltárán (legjobb ellenpélda erre Oliver Stone ezévi dolgozata, a Minden héten háború) és legfőképpen nem szorítják háttérbe a színészeket. És itt érkeztünk el a Fincher-filmek másik erősségéhez az igen intenzív színészi jelenléthez, produkcióiban talán ezért is érzik magukat elemükben az olyan egyéniségek, mint Kevin Spacey vagy Edward Norton.
Hogy Fincher mennyire Hollywood gyermeke, s mennyire „független” filmes, bizony nehéz eldönteni. Egy biztos sosem fogjuk egy napon emlegetni Jim Jarmusch nevével, de nem is szabad. Fincher vizuális fogalmazása, technikája az álomgyárban fogant, magán hordozza a mainstream kötelező jegyeit, a hatásvadászatot, a nagyzolást (gondoljunk csak a főcímekre), a különbséget mégis zongorázni lehetne. Ugyanis neki ötletei is vannak, nem követ egyértelműen semmiféle látványos trendet, nem hajtja a felzárkózás vágya, minden filmje önálló, „kitalált”, merész újításokkal megspékelt mű. Ötleteit akkor is érvényesíti, ha azok épp ellentmondanak Hollywood kódexének, ha fésületlenek, ha politikailag inkorrektek, s ez az attitűd már inkább a függetlenséghez áll közelebb. És ami a legfontosabb: cseppet sem bánja, ha vitát kavar, ha kiátkozzák (e tekintetben figyelemreméltó a Fight Club európai és amerikai fogadtatása). Mégis úgy érzem, Fincher művészetében nem lehet elválasztani a kettőt, az viszont már mindenképpen az ő érdeme, hogy boszorkánykonyhájában olyan vegyületet kísérletezett ki, melyben sikeresen elegyíti eme tényezőket.
Érdemes összevetni munkáit a tengerentúli filmgyártás jelenlegi irányvonalával, melyet egyfelől a vígjáték és tinirománcok dömpingje, azok történeti és képi igényessége, másfelől a folytatásokra beállt kényelmesség határol. A nagy „eltérők” is, mint például az ünnepelt Tarantino, elhalkulni látszanak, utóbbi munkája (Jackie Brown) már messze nem volt olyan „üde” és „harsány”, mint az abszolút mérceként szolgáló Pulp Fiction. Úgy hiszem, a jövő moziját Fincher alapossága (még akkor is, ha megmarad üdítő kivételnek) és a Wachowskiék vizuális bombái körül kell keresni.
