Hűvös vontatottság – Anthony Minghella: Cold Mountain / Hideghegy

2004. április 15.

Van itt egy film, amit nagyon kellene szeretni, hiszen már-már hazai termék. Feltéve, ha valami hazaivá válik pusztán attól a ténytől, hogy mondjuk a Kárpátokban forgatták, miközben a történetben azok Észak-Karolina hegyvidékévé növik ki magukat, azaz kábé olyan a hatás, amikor Budapestet látjuk viszont Kelet-Berlinként a Spy Game-ben.

Egy kis bűnös lelemény – F. Gary Gray: The Italian Job / Az olasz meló

2003. november 15.

Néha már nem is tudni, sírjon vagy inkább nevessen az ember Hollywood bevált receptek iránti vonzódásán. Még akkor is nehezen eldönthető mindez, ha tudjuk, ez a vonzódás többnyire anyagi természetű, így nagyon is racionális, miközben némi gyerekesség is vegyül bele. Az a gyermeteg hit, hogy egy viccet többször is el lehet sütni, mert mindig lesznek olyanok, akik vagy nem ismerték a viccet, vagy elsőre nem hallgatták elég figyelmesen, netán teljesen feledékenyek, s ezt még élvezik is.

A véletlen képei – Joel Schumacher: Phone Booth / A fülke

2003. október 15.

Szeretném azt írni A fülkéről, hogy zavarba ejtő alkotás, hogy a székhez szögezi az álomgyár tucattermékeihez szokott nézőt, ám valamiért nehezen áll össze ez a mondat. Valami mindig lelöki a jó szándékú kezet a klaviatúráról. Egyrészt, bár az alkotók mindent elkövetnek, hogy egy igazi, minimalista ízekkel fűszerezett kamaradrámát hozzanak össze a főként elnagyoltsággal és szélesvásznú történésekkel dolgozó iparágban, a produkció mégis amolyan keverék a „tisztavérűek” között: nagy ambícióval forgatott minimál-mainstream a maga szépérzékével és logikájával. Bár ez önmagában talán még nem volna baj.

A nulladik fokozat – Joseph McGinty Nichol: Charlie's Angels: Full Throttle / Charlie angyalai: Teljes gázzal

2003. szeptember 15.

Már két hét is eltelt azóta, hogy megnéztem a Charlie angyalainak folytatását, mégsem tudtam dűlőre jutni. Valami oltári nagy blődlit, esetleg forradalmian újat láttam-e McG, polgári nevén Joseph McGinty Nichol rendezésében. Egy azonban biztosnak tűnik, ezzel az alkotással az amerikai akciófilm végső határáig jutott: ami ezen túl van, az már (szem)orvosilag aligha ajánlott.

Az európai rezervátum 2/1. – Nyugat-európai rendezők az álomgyárban

2003. május 15.

Ha Amerika a népek, akkor Hollywood a rendezők olvasztótégelye. Van, akit a becsvágy, a szűkebb hazájában tapasztalt érdektelenség hajt az álomgyár felé, és olyan is van, akit a diktatúrák, totalitárius rendszerek, világháborúk űztek a béke és alkotói szabadság földjére. Voltaképpen mindegy: néhány év, és Hollywood bedarálja a friss energiákkal érkező reménységeket, s az embert (tehetséget) próbára tevő gépezetben csak kevesen maradnak talpon, azaz őrzik meg sajátos hangvételüket. A közönségsikernek és filmnek ugyanis ára van, és ezt a legtöbben kénytelen-kelletlen meg is fizetik. Összeállításunk első részében a Nyugat-Európából érkező rendezőket vettük górcső alá.

A visszatérés paródiája – Brian De Palma: Femme Fatale

2003. április 16.

Nehéz megsaccolni, hogy hány film után adja fel az ember, és írja le egyszer s mindenkorra kedvenc rendezőjét, ám tény, hogy az egykor még Hitchcock örökösének tartott Brian de Palma már az utolsó tartalékokat emészti.

Érzelmes bolondok, bekattant antihősök

2003. április 15.

Lehetett vicsorgó őrült, vad deviáns, ritka betegségben szenvedő, vagy épp tudathasadásos zseni, a tengerentúli filmgyártás egyként ráharapott, s az Akadémia pedig rendre Oscarral honorálta a kiemelkedőnek nevezett teljesítményt. Ám a kínálat mostanában lassú változáson megy át: szaporodóban vannak a csöndes megszállottak, a dühös ámokfutók, akik többnyire ránk, hétköznapi emberekre hasonlítanak.

Hullámvasút Soderbergh módra – Steven Soderberghről

2003. március 15.

Akár egy kiadós szappanoperában is megtörténhetett volna. Miután filmtörténeti kuriózumként – 1939-ben esett meg utoljára – saját magával kelt birokra a legjobb rendező és a legjobb film Oscar-kategóriákban, és emiatt joggal ünnepelhették Hollywood megmentőjeként, újfent megízlelte a bukás ízét. Legújabb alkotásait hűvösen fogadta a tengerentúli közönség, sőt, Szemből telibe című produkcióját a velencei filmfesztiválon egyenesen kifütyülték. Steven Soderbergh persze nem az a fajta, aki könnyen feladná, már csak azért sem, mert sosem volt az álomgyár elkötelezett iparosa. Amolyan óvatos különc, aki azért érti és beszéli a többség nyelvét.

Az új évezred módija – Lee Tamahori: Die Another Day / Halj meg máskor

2003. március 15.

A jubileumi Bond kapcsán¹ nem is az az égető kérdés, milyen lett az aktuális epizód, hanem hogy miként volt képes túlélni közel negyven évet az immár polcnyi méretűvé dagadt – ha a videokazetták szélességét vesszük – sorozat. Mert hiszen a siker tagadhatatlan. Az évek során státusszá nőtte ki magát a Bond-lány szerepkör, megtiszteltetést jelentett felénekelni a főcímdalt, és a gonoszt sem játszhatta akárki, miközben Q agyament trükkjeit a hidegháború idején a szovjetek állítólag megpróbálták lekoppintani.

A láthatóvá tett láthatatlan – Deák Krisztina: Jadviga párnája

2003. február 15.

Bár Deák Krisztina kísérlete önmagában is megcáfolni látszik a kérdést, Závada Pál regényének filmváltozata mégis azt a kínzó problémát feszegeti, hogy vajon megfilmesíthető-e egyáltalán az utóbbi évek egyik legnagyobb magyar könyvsikere? Vagy, ami ugyanaz: nem jelent-e lefokozást, elszegényítést a naplóregény filmnyelvre fordított változata?