Szépek és lazák – az új világ hírnökei – Hollywoodi tinifilmek

2001. november 15.

Öt-hat éve még csak nyomokban létezett, ma már külön költségvetési fejezet az álomgyár éves terveiben. A tinédzserek ugyanis már nem a jövő, hanem a jelen törzsközönsége: Amerikában már külön iparág foglalkozik az egyre nagyobb gazdasági potenciált jelentő korosztállyal.

Meglepetések és klisék – Avagy mire táncol Hollywood?

2001. október 15.

Valljuk be, hadilábon állunk a filmzenével. Ha álmunkból verne fel a kultúrkommandó, nem biztos, hogy fejből elfütyülnénk a Rettenthetetlen vagy a Gladiátor zenéjét. Mintha a filmslágerek taktusai utcahossznyi hátránnyal indulnának a képekkel szemben. Időnként megveszünk egy-egy soundtracket, hogy lelkiismeretünket csillapítsuk valahogy, de azon túl csak a süket semmi. És akad néhány vakmerő, aki kapásból rávágja: Vangelis, James Horner, Hans Zimmer.

A visszatérő hollywoodi „mesterember”: Ridley Scott

2001. augusztus 15.

Megsaccolni sem lehet, hányan töprengtek (filmkészítők, producerek, stúdióvezetők, kritikusok, laikusok) már azon, hogy mi a titka az amerikai filmek sikereinek. Mi vonz több millió embert a világ minden táján a mozikba, ha meglátják a plakátokon az unalomig ismert tengerentúli filmesek neveit, Mel Gibsontól Julia Robertsen át Steven Spielbergig. A recept összetevőit persze nem nehéz beazonosítani, mint ahogy az egyik kötőanyagot sem, jelesül minden jó alkotás alapját: a pénzt. Az e mögött álló félelmetes rutinériáról, a kikísérletezett és többnyire magas hatásfokkal működő klisékről, szabályszerűségekről illetve az ezeket működtető „mesteremberekről” már kevesebb szó esik. Most épp egy ilyen ízig-vérig mesterembert kívánunk bemutatni, aki alig két éve tért vissza az „élvonalba”.

Folt nélküli mosószerek kontra szennyes szeletek – Az Arany Penge díjnyertes magyar reklámfilmjei

2001. április 15.

Toscani szerint egész egyszerűen illatosított hulla. A boldogság illúzióját árulja meglehetősen olcsón, alig egy perc alatt. Különben az esti filmet megszakító bosszantó szünet, mikor is az élelmesebb tévénéző sörért szalad le a helyi közértbe vagy elvégzi ügyes-bajos dolgait. A fogyasztói társadalom egyik alapegysége, a korona legszebben csillogó ékköve. Képi világa, a gügyeség határát súroló nyelvezete kiváló nyersanyag az olyan alkotások számára, mint például a Fight Club.

Szkájvölker és a kerületi Erő

2001. március 15.

Aki utoljára érte el a póznát, már vehette is fel a képzeletbeli sisakot. És szuszogni kellett úgy asztmásan, rosszindulatúan, suhogtatni a fekete lebernyeget, miközben rohamosztagosok sorakoztak fel mögötte parancsra várva. Ez utóbbiakkal mindig gond volt, mert őket is az utolsókból válogatták ki, vagy a legkisebbekből, akiknek szavuk se lehetett, így aztán némán estek el egy sötét és igaztalan ügy érdekében. Meg aztán kevesen is voltak, s morgással fogadták a legegyszerűbb feladatot is, hiszen csak az járt a fejükben, hogyan furakodhatnának közelebb minden idők legszebb űrkirálykisasszonyához, illetve annak feszes pólójához, mely sajna cseppet sem volt képzeletbeli.

Szappan vagy dinamit? – David Fincher: Fight Club / Harcosok klubja

2000. december 15.

Kafka óta tudjuk, hogy az igazán érdekes dolgok többnyire hivatalnokokkal történnek. Tudja a fennvaló, hogy miért, de valahogy ő a kiválasztott faj, társadalmi anomáliák szerény gyűjtőhelye, amolyan barométer, ami idejében előrejelzi a dekadenciát, a nagy világégéseket, kataklizmákat. Hálás téma, mondhatni. Mert szerény öltözete, nyakkendője és fehér inge borzalmas forradalmárt, anarchistát takar. Aki egyszer bekattan, és akkor mese nincs: belehugyozik a levesedbe. Vagy pornófilmből kivágott kockákat illeszt a Walt Disney tekercsek közé a legandalítóbb részeknél. Esetleg szappant főz a saját hájadból. De az is lehet, hogy dinamitot.

Szemespaszuly és salátástál – Raja Gosnell: Big Momma's House / Gagyi mami

2000. október 15.

Mivel is ünnepelhetnék jobban a hazai filmforgalmazók az uborkaszezon végét, mint egy jó kis amcsi vígjátékkal, amire majd csak úgy tódul a popcornt rágcsáló közönség? – kérdezhetnénk némi malíciával. S ez a Gagyi mami című dolgozatra felerészben igaz is: hamisítatlan Martin Lawrence-es bohóckodással állunk szemben, amely szériatermék mivoltát sem tagadhatja le, amolyan közepes, megbízhatóan emészthető, ahogy ezt a beharangozókban szokták emlegetni.

Az öt legjobb keserédes – Stephen Frears: High Fidelity / Pop, csajok satöbbi

2000. augusztus 15.

Kemény és magányos embereknek való film ez, akiknek az élet már előre köszön és a kalapját is megemeli. Persze nem kell mindezt szó szerint venni, mint ahogy a zenemániás Rob szavait sem, akinek önsajnálós dumájával kezdődik el ez új Stephen Frears-mozi.