Szeretném azt írni A fülkéről, hogy zavarba ejtő alkotás, hogy a székhez szögezi az álomgyár tucattermékeihez szokott nézőt, ám valamiért nehezen áll össze ez a mondat. Valami mindig lelöki a jó szándékú kezet a klaviatúráról. Egyrészt, bár az alkotók mindent elkövetnek, hogy egy igazi, minimalista ízekkel fűszerezett kamaradrámát hozzanak össze a főként elnagyoltsággal és szélesvásznú történésekkel dolgozó iparágban, a produkció mégis amolyan keverék a „tisztavérűek” között: nagy ambícióval forgatott minimál-mainstream a maga szépérzékével és logikájával. Bár ez önmagában talán még nem volna baj.
Hiszen A fülke épp olyan merész, mint amennyire kiszámított: az aktuális témát – minden sarkon leselkedik ránk az agresszió – semmi sem tehette „torokszorítóan” izgalmasabbá, mint a nemrégiben Amerikában garázdálkodó orvlövészek esete. A fülke orvlövésze azonban nem szívtelen és vagdalkozó őrült: egyszerre hordja a Hetedik igazságosztó és megváltó angyalának, valamint az Összeomlás hétköznapi igazságtalanságaitól bekattanó szürke kisemberének a jelmezét. Igazából ő, és nem a telefonfülkébe beszorult öntelt áldozat a főszereplő, kár, hogy jelenléte a film végén nem olyan hangsúlyos, mint Kevin Spacey felbukkanása és kinyilatkoztatása a Seven végkifejletében. Persze, nem is lehetne, hiszen Schumacher mozija bevallottan vissza kíván venni a teatralitásból, s inkább a hitelességre, a „velünk is bármikor megtörténhet” csalóka félelmére épít. Ezért az első pillantásra szimpatikus egyszerű fogalmazás, már-már aszketikus történetvezetés. Csakhogy mindebbe nem illik bele az osztott képmezők, az idegesítően kiszámított kameraváltások, a mindent megmutatni igyekvés kényszere.
Mintha a híradó stábja készülne bemutatni a headline-ban szereplő tragédiát. Egyetlen kockáról, egyetlen párbeszédfoszlányról sem maradhatunk le. A motivációnak és a jellemfejlődésnek is gördülékenynek, egészen fogyaszthatónak kell lennie. Az elhallgatás, a lebegtetés, a meg nem válaszolt kérdések ugyanis csak oda vezethetnek, hogy a nézők kielégületlenül tápászkodnak majd fel a képernyő elől. Ám épp ezek veszik el a történet erejét: a rutinosabbja már jóval a végkifejlet előtt sejteni kezdi, hogy a pizzás férfi lesz a hunyó, de mégse, mert van annál is rosszabb, mint például a büntetlenül mászkáló gyilkos, akikre pénzéhesebb stúdiók egész horrorfilm-sorozatokat barkácsolnak.
Ám Schumacher új dolgozata mégsem ennyire rossz film. Colin Farrell ugyanis meglepően ügyesen szorong helyettünk is abban a bizonyos fülkében – csak érdekességképpen: Camus is egy telefonfülke segítségével vezeti be az abszurd fogalmát híres esszéjében –, amely nyilvánvalóan azonos életünk iszonyú bezártságával és tehetetlenségével. Ez az a hely, ahol pillanatok alatt rádöbbenhetünk: illúziókkal és önbecsapásokkal vagyunk körülvéve, s az egyetlen megoldás csak az lehet, ha lemondunk a reményről. Schumacher idáig nem mehet el. Stunak meg kell menekülnie, mert belátta hibáit. Fel kell lélegeznünk tehát, az álomgyári törvények szerint.
Egy nagy játszma gyalogjai vagyunk, sugallja az alkotás, csak a nagymester már rég nem hús-vér alak, hanem maga a véletlen. Talán nagy V-vel. Vagy egészen kicsivel. Vannak pillanatok, amikor ezt elhisszük a produkciónak. Vannak pillanatok, amikor nem szeretnénk abban a fülkében izzadni, kiszolgáltatottan saját piti hazugságainknak. Aztán történik valami, kamerát vált a rendező, a kellő szögből érkezik a fény az ügyet megoldó zsaru arcára, s akkor világossá válik: mindez csak film. A véletlen már rég egérutat nyert. És nincs, aki üldözné.
