A sziget szellemei az emberi létezést, a művészlétet és a konfliktusokat a lényegüknél megfogó alkotás, amely a témához mérten letisztult, mégis minden képkockájában festői.
Közel két évtizede debütált a kortárs dráma egyik legeredetibb és legizgalmasabb hangja, Martin McDonagh. A Leenane-trilógia nyitódarabjának, a Leenane szépének (The Beauty Queen of Leenane) 1996-os angliai bemutatójával McDonagh egyből magára vonta a kritikusok figyelmét. Szintén 1996-ban látott napvilágot az akkor befejezetlenül maradt Aran-szigetek trilógiának első darabja, A kripli (The Cripple of Inishmaan) is, mely 2001-ben a trilógia második részével, az Alhangya / Az inishmore-i hadnagy című drámával folytatódott, a trilógia befejező részére, A sziget szellemeire pedig egészen 2022-ig kellett várni. A sziget szellemei végül nem színdarab formájában látott napvilágot, hanem a nagyvásznon, méghozzá annak a párosnak a tolmácsolásában, akikkel McDonagh 2008-ban forgatókönyvíróként és filmrendezőként is bemutatkozott. A sziget szellemeiben az azóta kultfilmmé vált Erőszakikból (In Bruges) megismert páros, Colin Farrell és Brendan Gleeson segítségével tér vissza McDonagh mind drámaírói gyökereihez, mind Írországhoz, hogy egy fiktív ír szigeten elmélkedjen a konfliktusok természetéről, és egyben az emberi természetről.
A sziget szellemei az 1920-as évek elején játszódik egy Inisherin nevű képzeletbeli ír szigeten, mely épp csak annyira van a szárazföldtől, hogy onnan még jól kivehetően áthallatszik a javában dúló angol-ír polgárháború ágyúdörgése. A történet helyszíne kitalált, bár földrajzilag nagyon is meghatározott – vagy inkább behatárolt, mint az ott élők élettere és lehetőségei. A helyszín fiktív volta azt az érzetet kelti, hogy a cselekmény játszódhatna bárhol, bármelyik kis sziget vagy falu egyre elnéptelenedő, zárt közösségében, távol a nagyvilágtól, ahol akár békében is élhetnének az ottlakók, hisz ide se a nagyváros romlottsága, se a háború nem ér el. Élhetnének békében, ha az emberi természet nem lenne olyan, amilyennek itt is látjuk.
Inisherinben él az egykori két jóbarát, Pádraic Súilleabháin (Colin Farrell) és Colm Doherty (Brendan Gleeson). Minden délután kettőkor Pádraic bekopogtat Colm házának ablakán, hogy együtt baktassanak a kocsmába, ahol aztán a nap hátralévő felét a helybéliek és a torkukon lecsorgó pintek társaságában töltik. Aztán egy nap Colm nem válaszol Pádraic kopogtatására, sőt mint kiderül, egyáltalán nem akar neki válaszolni. A jószándékú, ám meglehetősen egyszerű Pádraic pedig éppoly értetlenül áll barátja pálfordulása előtt, ahogy a közösség többi tagja. Pádraic képtelen belenyugodni ebbe, mindenáron választ keres barátja viselkedésére, ám ez csak olaj a tűzre Colm szemében. Colm ugyanis valami többre vágyik, hagyni akar valamit a világra, nem értelmetlen beszélgetésekre és italozásokra fecsérelni az idejét. Hegedűjén játszva zeneművet készül írni, hogy emlékezzenek rá is, mint Mozartra, még ha ő maga nem is tudja pontosan, melyik században is élt Mozart. Mi a fontosabb, jó embernek lenni vagy maradandót alkotni? Kis közösségben kedveltségnek örvendeni vagy nagy művésszé válni, akinek nevét megőrzi az utókor? Colm érvelése szerint a jó emberekre senki sem emlékszik, a nagy művészek nevét viszont még évszázadok múlva is ismerik világszerte, nem kérdés tehát, hogy melyik utat választja magának és ezért a végletekig is képes elmenni. Aki az író-rendező életművét ismeri, az sejtheti, hogy mit is jelent ez. A sziget szellemei külön pikantériája, hogy Martin McDonagh úgy teszi le a voksát az emberi oldal mellett, hogy közben olyan alkotást hoz létre, amely miatt garantáltan emlékezni fog rá az utókor.
Bár első látásra éppoly egyszerűnek tűnik minden, mint Pádraic gondolkodása, ahogy egyre mélyebb betekintést nyerünk Pádraic és Colm barátságába és a kettejüket körülvevő kis közösség életébe, már korántsem olyan szimpla minden, idillinek meg pláne nem mondható. A jószándékú, de szellemileg némileg visszamaradott Dominic Kearney (Barry Keoghan), akit Pádraic befogad magukhoz, rendszeresen tűri részeges apja bántalmazását, aki egyébként nem más, mint a sziget rendőrfőnöke (Gary Lyndon). Dominic a maga együgyű módján egyébként lényeges dologokra tapint rá.
Hosszú évtizedeken át uralta az ír és a skót vidékről szóló filmek beszédmódját a vidék romantikus ábrázolása, a festői szépségű táj és az egyszerű életet élő, ennél többre nem is vágyó joviális vidéki emberek hétköznapi idilljének magasztalása. Nem újkeletű dolog eme idillnek a megkérdőjelezése sem, de McDonagh legújabb filmje után végképp nem maradnak illúzióink. Ez esetben is képeslapra illő a táj, de Ben Davis operatőrnek köszönhetően az egyszerű kis házak belső terei is festményszerűen komponáltak. Inisherinbe a háborúnak is csak a távoli zaja ér el, és Pádraic és Colm viszályánál aligha van több „esemény” a szigeten – mégis, mint Dominicnek, mindenkinek megvan a maga keresztje. Nem véletlen, hogy a szépségével és műveltségével kitűnő Siobhán (Kerry Gordon), Pádraic lánytestvére mindenáron elvágyik innen, akkor is, ha ahová vágyik, ott éppen ágyúk dörögnek. Ez a kilátástalanság és elvágyódás az eseménytelen és minden tekintetben beszűkült közösség mindennapjaiból ismét csak jólismert eleme McDonagh műveinek és kegyetlenül kiábrándító ellenpontja a táj lenyűgöző szépségének.
McDonagh nem csak a zárt közösségek és a baráti kapcsolatok dinamikáját ismeri jól, de az erőszakos végkifejlethez vezető nézeteltérések már-már abszurdnak tűnő természetét is. A konfliktus felszínre bukkanásakor mindenki annak okait keresi, pedig fontosabb lenne, hogy ne fajuljon el a viszály, ne vezessen megosztottsághoz, gyűlölködéshez és erőszakhoz, ahogy az a baráti perlekedésnél és a politikai vagy vallási nézeteltéréseknél is nemegyszer előfordul. Pádraic és Colm viszálya, illetve annak következményei ott fogják kísérteni a szigetlakókat még sokáig, ahogy a szomszédban zajló angol-ír szembenállás is, mely oly rég kezdődött, és oly sokszor kiújult, hogy legtöbben már nem is emlékeznek pontosan a kiváltóokaira. Az ellenség képe azonban kitörölhetetlenül beleivódik az érintettekbe, ahogy az ártatlan áldozatok emléke is, mely ez esetben végképp és jóvátehetetlenül elmérgesíti Pádraic és Colm viszályát is. Amit mi két ember történetén keresztül kicsiben látunk, hasonlóképp zajlik nemzetek vagy népcsoportok között is, ugyanolyan hosszúra nyúló következményekkel, begyógyíthatatlan sebekkel és az elégtétel utáni vággyal.
A Francis McDormand számára Oscart hozó Három óriásplakát Ebbing határában nagyszabású vállalkozása után McDonagh a nagyvásznon is visszatért drámaíró gyökereihez és Írországhoz. Az értelmetlen torzsalkodás, az erőszak és a háború ellen szót emelő A sziget szellemei mind a szöveg szintjén, mind képeiben mestermű, mondanivalójáról nem is beszélve, mely a maga egyszerűségében beszél arról, hogy mi emberek mennyire képtelenek vagyunk békében élni egymás mellett, mennyire hozzátartozik a létünkhöz a konfliktus, az erőszak és a háború. De ott van benne a művészlét lényege is, az az ismertségre és elismertségre való vágyás, mely nem egyszer jár együtt a közvetlen környezet semmibevételével. A sziget szellemei az emberi létezést, a művészlétet és a konfliktusokat a lényegüknél megfogó alkotás, amely a témához mérten letisztult, mégis minden képkockájában festői. Amilyen emberi, olyan kegyetlen, de minden kegyetlenségében is végtelenül emberi A sziget szellemei.
