Ritka kincs az olyasféle horrorspecialista, mint az ír származású Damian Mc Carthy. A rendező második nagyjátékfilmje érzékletesen bizonyítja, hogy valójában nem a csillogó speciális effektusok és a gépies egymásutánban érkező jump scare-ek érlelnek félelmet a néző szívében, hanem a káosszá duzzadó bizonytalanság, a lassan, de ütemesen adagolt miszteriőz légkör és az apró, de imádnivalóan eredeti ötletek.
Másképpen fogalmazva: Mc Carthy türelmes alkotó. A kortárs (amerikai) horror egyik legidegesítőbb rákfenéje, hogy expozíciója általában rendkívül kurta: nem ritka, hogy a befogadót már az ötödik-hatodik percben „ostromolni kezdik” a különböző rendű és rangú sokkeffektek. Pedig a krónikus ötlethiánytól sújtott, ceruzájuk végét rágcsáló forgatókönyvírók igazán tudhatnák: ha valamitől, hát a csúcsra járatott hatásvadászattól biztosan elapad a feszültség. A hiteles és színvonalas borzongásélmény nem az ingerek dömpingszerű kavalkádjából, hanem az egészséges ritmusból, a minuciózusan felépített hangulatból és a történéseket sokszor csak érzetszinten sejtető (akár kétértelműséget is gerjesztő) vizualitásból születik. Ma ez szinte már „ősi” tudásnak számít, de Mc Carthy – és vele együtt néhány más horrorszerző – még mindig a birtokában van.
A szerény tőkéből készült, szinte végig egyetlen helyszínen játszódó, látványvilágában is visszafogott Oddity korántsem tökéletes mozi – a cselekményvezetés néhol akadozó, és egy-egy pillanatra az egyébként mesteri tempó is megtörik –, viszont gyönyörűen példázza, hogy a régi szerzői horrorok letisztult, ha úgy tetszik, „komótos” feszültségkezelési technikája máig nem veszített életképességéből. Kritikusai egyébként túlzott egyszerűsége miatt is előszeretettel bírálják a filmet, és bár tény, hogy az alapsztori nincs túlbonyolítva, Mc Carthy nem is rafinált csűrcsavarokkal akarja lekenyerezni nézőit. Dani (Carolyn Bracken) épp pszichológusként dolgozó – és éjszakai műszakban robotoló – férjét várja haza ódon vidéki házukba, amikor egy besurranó idegen kioltja az életét. Egy évvel később feltűnik a színen az áldozat ikertestvére, a holtak világával szoros kapcsolatot ápoló Darcy, hogy bizarr ajándékkal kedveskedjen a megözvegyült orvosnak, aki azóta ismét párkapcsolatban él. A sógornő nemcsak a gyanakvó szerelmespárt zökkenti ki nyugalmából, de az is kiderül, hogy Dani megnyugvásra szomjazó kísértete még mindig a ház falai között bolyong, várva, hogy valódi gyilkosa elnyerje méltó büntetését.
Az Oddity nem árul zsákbamacskát: a „bűnügyi szál” hallatlanul vékony, s – némi túlzással – már a bonyodalom kezdetén kikövetkeztethető, hogy kinek a lelkén is szárad valójában az unatkozó orvosfeleség halála. Az opusz üdítő nagyszerűsége természetesen a megvalósításban rejlik. Amit a filmet íróként is jegyző Mc Carthy művel, az tulajdonképpen a rettegtetés magasiskolája. A velős, de hatásos – és szakajtónyi kérdést felvető – nyitányt követően az alkotó rengeteg időt szán arra, hogy árnyalja az atmoszféráját. Darcy szuvenírboltja – melyben elátkozott tárgyak sokasága várja a regényes kalandokra áhítozó bámészkodókat – idő és tér béklyójából kiszabadulva lebeg az örökkévalóságban: keskeny palló, mely összekapcsolja a sárgolyót a túlvilággal. A helyszínt csupán egyetlen jelenetben látjuk, mégis kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékezetünkben. Mc Carthy ilyen és ehhez hasonló – tömör, de méregerős – képsorokkal lavírozza el nézőjét a tulajdonképpeni konfliktusig, mely még akkor is csak takaréklángon pislákol, amikor Darcy megérkezik néhai ikertestvére egykori hajlékába.
A cselekmény zöme innentől fogva az egyszerre ultramodern, mégis valamiféle baljós avíttasságot tükröző házban játszódik. Az Oddity egyes mozzanatai a klasszikus gázláng-melodrámákat, Hitchcock idegtépő ötvenes évekbeli thrillerjeit, sőt minden idők egyik legjobb horrorját, A ház hideg szívét is emlékezetünkbe idézik. Mindez azonban korántsem zavaró (sőt, ellenkezőleg: a különböző hangulati- és cselekményelemek jól működő egésszé szervesülnek), s Mc Carthy épp a lassú – az atmoszférában való elmerülésre is időt hagyó – cselekménytempóval, valamint a feszültségfokozás rokonszenvesen egyedi megoldásaival bizonyítja, hogy képzelőereje kiapadhatatlan. Az eseményeket egy ideig a pszichológus új barátnője, Yana (Caroline Menton) szemszögén keresztül érzékeljük, s az Oddity valójában e szekvenciákban csupaszodik hamisítatlan kísértethorrorrá. A házban tévelygő Dani jelenlétét szinte lehetetlen kitapintani: jobbára imbolygó, sötét sarkok mögött eltűnő ködfoszlányként, frissen készített fotókról visszamosolygó „lidércként” bukkan fel, de teljes fizikai valójában sosem mutatkozik. A kamera tehát nem csókolózik az iszonyattal: Mc Carthy egy láthatatlan válaszfal mögé szorítja az irracionalitást, tudva jól, hogy amit nem testközelből, „a bőrünkön” tapasztalunk, az sokkal nagyobb félelmet plántál a szívünkbe.
Az Oddity legfélelmetesebb szereplője nem a bosszúszomjtól vezérelt Dani, hanem az a fából faragott embernagyságú bábu, amit Darcy ravasz ürüggyel „csempész be” vendéglátói házába. A figura kezdetben mozdulatlannak tetszik, ám a nappaliban ücsörögve olykor-olykor pozíciót vált, amivel a legváratlanabb pillanatokban hozza a frászt a nézőre. Nem nehéz kitalálni, hogy a bizarr entitásnak kitüntetett szerepe lesz a végjátékban, ám valójában nem is azzal taglóz le, amit ott művel: puszta jelenlétével ültet gombócot a torokba, már első feltűnésekor is. Az Oddity azonban nem csupán a feszültségépítés terén vizsgázik jól, de még hatáseszközei is kifinomultak. Mc Carthy ugyanis csínján bánik a sokkeffektekkel: jump scare-ből is csak két-három akad, és bár egyik sem okoz szívszélhűdést, dramaturgiai szempontból indokoltnak mondhatók.
A film összértékét tovább emeli, hogy a rendező a zárlatban sem fogy ki a frappáns ötletekből. Az utolsó jelenet még kiszámíthatósága dacára is pokolian szórakoztató, mi több, egy percbe sűrített bizonyítéka annak, amit az Oddity egésze is igazol: a horrort nem a filléres rémisztgetés vagy a tonnányi vér teszi működőképessé, hanem a bizonytalanság fojtogató atmoszférája, a néző érzékeivel és ösztöneivel folytatott érzékeny és összetett játék. Aki csak a sokkhatások erejében bízik, azok megalapozásától pedig ódzkodik, az tulajdonképpen az előjáték küszöbén szeretne orgazmust produkálni. Mc Carthy-t szerencsére más fából faragták.
