A Ne oldozz el egy viszonylag szelíd, ámde ambivalens értelmezhetőségű expresszionista horror, amely éppen a jelentések patikamérlegre helyezésével állít csapdát önmagának, így az ígéretesen induló film összélményét tekintve középszerű alkotássá mérséklődik.
Amikor Kevin Coughlin és Ryan Grassby forgatókönyvírók első gondolatai megszülettek a történetről, a Jancsi és Juliska című Grimm-mese lehetett az ötletadó. Az erdő, a két testvér, a hazatalálás mechanizmusa (elvi sikere és gyakorlati kudarca), a részben szerető, részben gonosz szülőpáros motívumai mind erre engednek következtetni. A játékidő felénél el is hangzik a mese eleje, majd a monoton olvasóhang suttogássá, végül semmivé halkul az éjszakában.
A mese jelentősen átalakult az írók asztalán, hiszen itt nincs lánytestvér, hanem egy fiú ikerpár a történet gyermekhősei, és nincs apa sem, hanem egy látszólag gondos, állandó halálfélelemmel élő, szubtextuálisan elmebeteg anya az egyedüli szülő. Hárman tehát főhősök (a kutyával négyen), és a cselekmény kétharmadáig az egyedüli hús-vér szereplők. A többi emberformájú alak mindössze az anya képzeletében létezik, csupán neki mutatkozik meg. Ők testesítik meg egységesen a Gonoszt. Anya (neve nincs, angolul is Momma) nézetében – ami egyben a vezértörténet is – a Gonosz elhozta a világvégét, és ők hárman az egyedüli túlélők. Anya arról győzi meg a ránézésre 9-10 éves Nolant és Samet, hogy mindenki más kerek a földön meghalt, mivel a Gonosz rávette őket egymás elpusztítására. Hála viszont a nagypapa géniuszának, hármukat még védi a Ház. A nagypapa ugyanis az erdő közepén varázsfából épített lakot, amelybe a Gonosz nem férkőzhet bele – kivéve, ha megérinti valamelyiküket.
A világvége-benyomásra egyre inkább ráerősít az is, hogy az élelem gyorsan fogy, a vetemény kihalt, vad nincs, s a szerencsétlen hármasnak így minden nap ki kell mennie az erdőbe békát és kövér rovarokat gyűjteni. Viszont mindeközben végig hozzá kell lenniük kapcsolódva a ház alapjához hosszú kötélen, amelyet eloldozni nem szabad, mert a Gonosz csak erre vár. Sötét és rendkívül vad az erdő, s nyilván nem kell sokat várni arra, hogy az egyik fiú a kötél eloldozhatóságának lehetőségét mérlegelje a fáról elérhetetlenül távolra pottyant tojás láttán.
Hisznek is meg nem is a csalóka Gonosz létében a fiúk. Hol az egyikben, hol a másikban merül fel kétely, és velük együtt a nézőben is. A két kiskorú színész remekel, Anthony B. Jenkins és Percy Daggs IV nevét érdemes megjegyezni. Anyára egyre inkább súlyos skizofrénként tekintünk, bár időnként ezt az elméletet egyes fordulatok kikezdik és visszatérünk a Gonosz létének hitéhez. Halle Berry játéka pontosan hozza ezt a kettősséget, ami mellé Alexandre Aja francia horror-rendező remekül vastagítja a kételyt. Ugrófrász, csatakos-véres, szinte már büdösen foszló látomások ijesztgetnek, mély hangú halott családtagok lépnek ki a sűrűből, s az erdő maga is veszedelmes élőlény. Megnyugvást csak a ház belseje hozhat, amelyet alaposan bejárunk, de ott sem sokáig vagyunk biztonságban, hőseink szervezete ugyanis az alacsony tápértékű, kevés élelemtől kimerül, elméjük el-elborul. Ősszel már magasan fűszerezett fakérget főznek, és súlyos pesszimizmus uralkodik el rajtuk.
Három egyformán hosszú fejezetre tagolt az elbeszélés. Kezdésnek a hétköznapi teendőket követjük, és feltárul a háttér- avagy eredettörténet Anya epizodikus előadásában és emlékeiben, majd következik az élelemválság és az egzisztenciális zsákutca, amit egy belső viszály a reménytelenségig túlfeszít, végezetül a körülmények kikényszerítik a törvény sorozatos megszegését, s ezzel közelebb jutunk a rejtély megfejtéséhez. Közelebb, igen, de mindössze egy félarasszal, mert teljes feloldozást a csavarosan felépített lezárás sem kínál. Önmagát sem kímélve a történet túltolt rejtélyhalmozása csapdára fut, és a néző elveszti azt a fonalat, amellyel az eseménysor és a benne rejlő lehetséges magyarázatok eladdig gondosan magukhoz kötötték.
Értelmezésekben tehát nincs hiány. A fő narratíva a világvége, benne a Gonosszal, aki a három hősre vadászik. Ez rendben is lenne, vaskos természetfelettiség játszik benne szerepet, magyarázatnak elég a horrorhoz. No de nyilván a horror sem önmagáért van, hanem eszköze a világban tapasztalható kegyetlenségek feldolgozhatóságának, ebben a terápiás célzatban pedig a szubtextus azt az értelmezést is kínálja, hogy szó nincs világvégéről, csupán Anya buggyant meg, kinyírt mindenkit, s elszigetelődésre ítélte önmagát és fiait. Adja magát tehát a családi bántalmazás traumája, amivel kezdhetnénk is valamit a feldolgozáshoz. Csakhogy ezt is elveszik tőlünk az utolsó pillanatban, és olyan magyarázatkészlet születik, amely visszamenőleg minden emberi logikát hiányol. Ekként viszont a Gonosz logikája érvényesül, azonban annak katarzisértéke nulla.
Mondanám, hogy mellőzzük és élvezzük a többit, de az elbeszélés lendülete időnként kifullad, amit néha ugrófrásszal kapcsol be újra Aja, néha pedig mítoszterebélyesítéssel old fel a forgatókönyv, vagy hozzáhallgathatjuk Robin Coudert vaskosan nosztalgiázó elektronikus zenesávját is. Az örökös, állandó, kifogyhatatlan kétkedés viszont kellemes horrorélményt nyújt az ilyesmit élvező közönségnek. Mondanám azt is, hogy ha minden más csődöt mond, keressünk egy harmadik értelmezési keretet, azt, amely a közösségi hiedelmekhez és (urambocsá) a politikai mítoszokhoz való erős kötődésünkre ad magyarázatot (hogy tudniillik képesek vagyunk kritikai reflexió nélkül vakon hinni a tekintélynek), és kínál hozzá feloldozást – ha ez valóban alkotói szándék volt.
