A Hold bizony nem sajtból van – ennyi tanulságot mindenképp le lehet szűrni a germán katasztrófafilmes és elvált szülők patrónusa, Roland Emmerich legújabb munkájából, de ennél sokkal többet nem nagyon. Hull a hold és hózik, Patrick Wilson fázik.
Ha egy gyanútlan néző csak úgy betévedne a Moonfallra (ami nem kapott címmagyarítást, pedig számos szörnyű lehetőség kínálta magát a Holdzuhantától a Telihold, teliföldön keresztül egészen a HolDnaputánig), még akkor is megmondaná, hogy a rendezés és a történet ugyanannak az elmének a szüleménye, akinek a Holnaputánt (The Day After Tomorrow), a 2012-t vagy éppen A függetlenség napját (Independence Day) köszönhetjük. Ez pedig igaz, rossz és jó értelemben egyaránt – bár sajnos rosszból sokkal több van, mint jóból.
Emmerich munkássága mindig épp csak egy IQ-szinttel volt a robbantásőrült Michael Bay-é fölött, annyira, hogy Bay talán legjobb filmjét, az Armageddont akár Emmerich is rendezhette volna, hiszen ott is megvolt minden, ami az összes Emmerich-film jellemzője: egyszerű és hangzatos alapkonfliktus, paródiába hajló amerikai patriotizmus, vázlatos és blőd tudomány-bemutatás, elvált szülők és gyerekeik a katasztrofális, emberiséget fenyegető események középpontjában. A Moonfall pedig még a német rendező munkásságán belül is egy nagy amalgám: kapunk benne globális klímakatasztrófa-jellegű veszélyt, űrlényeket, világvégét, űrhajósokat, katonákat, átlagembereket, igaznak bizonyuló összeesküvés-elméleteket. Hősies amerikai elnököt azért már vélhetőleg Emmerich is túlzásnak élte volna meg a legutóbbi A függetlenség napja (A feltámadás / Resurgence alcímű) mozi után ismét elővenni, így inkább a NASA vezére (spoiler!) menti meg Földet (spoiler vége) egy leszázalékolt űrsikló hátán lovagolva.
Külön humoros ezt a mozit az orbitális nézettséget produkáló Ne nézz fel! viszonylag friss emlékével nézni, hiszen az összes klisé, amit Adam Mckay szatírája felhasznál és egyúttal karikíroz, teljes életnagyságban érkezik a Moonfallban. Nyilván, hogy a NASA nem veszi észre, hogy a Hold letér a pályájáról és készül a Földbe csapódni, és nyilván, hogy egy renegát, kinevetett tudós veszi ezt észre először. És nyilvánvaló az is, hogy az amerikai űrügynökségen és hadseregen kívül nincs a világon senki, aki tenni tudna vagy akarna bármit is a teljes pusztulás megakadályozása érdekében, hanem a teljes bolygó lázongással és fosztogatással foglalja el magát az utolsó három hétben.
Szerencsére az egykori remek űrhajós, Brian Harper (Patrick Wilson), a NASA friss vezére, Jocinda Fowl (Halle Berry), és persze a szokásos emmerichi szemüveges, bukdácsoló, szociális helyzetekben kényelmetlen, társai által megvetett tudós, KC Houseman (a szerepre érezhetően eredetileg szánt Josh Gadet pótlandó, a Trónok harca Samwell Tarly-ja, John Bradley) összefognak, és a múzeumban tárolt Endeavor űrsiklóra felpattanva Holdra szállnak, hogy megtudják, mi is okozta a hozzánk legközelebb eső égitest végzetes pályaváltoztatását. Mindeközben persze a szétesett családok is kötelezően felbukkannak: Harper fia, Sonny (Charlie Plummer) volt feleségével (Carolina Bartczak) és annak jelenlegi férjével (Michael Pena), valamint (az újabban kötelező, kínai piac kedvéért belepréselt, dramaturgiailag teljesen fölösleges) bébiszitterével (Kelly Yu) igyekszik túlélni a világégést.
Természetesen senki nem azért ül egy Emmerich-filmre, mert jól kidolgozott karaktereket, netán valós veszélyek valószerű feldolgozását akarja látni, hanem pont a látványos világégésért, azt pedig ettől a mozitól kapunk is rendesen. Ugyanakkor még ebből a szempontból sem sikerült kifejezetten jóra a Moonfall, a Hold belsejét ugyan látványosan és izgalmasan mutatja be, de a Földön zajló jelenetek már túl sokat akarnak, és amikor egy jeleneten belül egyszerre kell árvíztől, meteor-becsapódástól, földindulástól és még fegyveres gonoszok elől is menekülni (és ez a felsorolás nem túlzás), akkor már sokkal inkább lesz parodisztikus az egész, mint amennyire komolyan vehető. És ha azt hittük volna, hogy a Holnapután szupergyors fagyása elől való menekülésnél tudománytalanabb és nevetségesebb jeleneteket nem lehet írni, erre Roland Emmerich csak annyit mond: fog meg a söröm! – a Hold pedig a szereplők nyakába esik, de szerencsére egy deszkából készült házfal megvédi őket a fellépő gravitációs hullámoktól, amik ugyanakkor hegyeket mozgatnak meg.
Mindezektől függetlenül el lehet szórakozni Emmerich legújabb filmjén, ha másképp nem is, legalább kacagva a blődségein, de nem árt lelkileg arra felkészülve belépni moziba, hogy itt bizony csak azt kapjuk, amire számítunk, egy IQ-szinttel sem többet. Ha pedig valaki csak egy kicsit is érdeklődik a fizika vagy a csillagászat iránt, és nem a Hihetetlen magazin ufós tartalmai jelentik számára a bűnös szórakozást, akkor az messziről kerülje a Moonfallt, jobb lesz úgy mindenkinek.
