A talán-nem-is-olyan-távoli jövőben járunk, egyelőre még a Földön. A globális felmelegedés okozta szárazság miatt a víz luxuscikké válik, és még a legkiváltságosabbaknak sem jut belőle elég. Az emberek a pocsolyákból is összegyűjtik a vizet, a gyerekek tengerről legfeljebb álmodozhatnak. Egy ilyen környezetbe helyezett cselekmény ötletes és időszerű gondolatkísérletnek ígérkezik. Kár, hogy a bolygó kiszáradásával egyenesen arányosan apadnak el a történetmesélés kreatív lehetőségei is A nyugalom tengere című dél-koreai minisorozatban.
A vízhiány miatti kétségbeesésében a dél-koreai kormány holdexpedíciót indít. Az űrhajósoknak egy számukra ismeretlen folyadék mintáját kell elhozniuk a Holdon található Balhae űrállomásról. Valóban nagy lehet a kétségbeesés, hiszen az űrhajósok anélkül vállalják a küldetést, hogy pontos részleteket tudnának róla. Song Jian (Bae Doona) kutatónő ezt szóvá is teszi, és itt már bele is futottunk az első klisébe: a sorozat főhősnőjének csillapítatlan tudásvágya és kíváncsisága, állandó kérdezősködése – amit a felettesek mindig rossz szemmel néznek – a tudományos attitűdöt rendkívül sztereotipikusan személyesíti meg. A szomorú zseni akadékoskodásával előbb a küldetés vezetőjét, melankolikus maga elé meredésével pedig aztán a nézőt hozza ki a béketűrésből.
A nyugalom tengerét a Netflix a „lebilincselő” jelzővel illeti. Ez annyiban igaz is, hogy a lehető legrövidebb gyeplőre fogja a nézőt: állandó feszültségben és izgalomban tartja, amelyet aztán elmulaszt feloldani. Az űrhajóban a csapattagok még mit sem sejtve szopogatják a cukorkájukat, de amint megérkeznek a Holdra, epizódonként legalább három váratlan szörnyűség történik, ráadásul mind egyidőben. A szereplőkkel együtt a néző is csak hüledezni tud, ennél érdemibb reakcióra nincs idő. Leszálláskor meghibásodik az űrhajó, így nem lesz mivel visszamenni; az űrállomáson egy ajtó mögött rejtélyes hullahegy fogadja a csapatot; egy ismeretlen fertőzés üti fel a fejét, melynek következtében az emberek szájából erős sugárban tör fel a víz, majd miután két-három fürdőkádnyi vizet okádtak, meghalnak. Egyik izgalom követi tehát a másikat, és mindegyik a sci-fi-, a horror- és a thriller-zsánerek gondolattalan ismételgetése és egymásra pakolása. Olyan, mint egy rekordkísérlet: a lehető legtöbb koppintott műfaji klisét összesűríteni nyolc epizódban, ráadásul az eseményeket sejtelmes, hátborzongató, vonósnégyest imitáló zene kíséri. Az osztag tagjain kívül egy idegen élőlényt is bemér a nyomkövető műszerük, a lény egy kislány, akinek a természetesen a szemébe lóg a hosszú fekete haja, ijesztő dolgokat csinál a szemével, emberfelettien gyors és erős, és tud mászni a falon is. Róla később kiderül, hogy a kutatóközpont előző expedícióján a holdvízzel végzett kísérletekre használt egyetlen túlélő klón, aki a Luna 73 névre hallgat. Felmerülhet, hogy ezeket a dolgokat, ha nem is pont így, de mintha már láttuk volna: az űrhajón tartózkodó idegen felbukkanása, majd szem elől tévesztése, és az ebből származó feszültség például az Alien-filmek (és azok derivátumai) hangulatát, a rejtélyes, földön kívüli fertőzés pedig Az Androméda törzs (The Andromeda Strain, 1971) cselekményét idézi; a kislány külsejével és különleges képességeivel az animék és a j-horrorok karaktereire hajaz.
A szörnyűségek rájuk zúduló áradatára az űrhajósok sehogy sem reagálnak, csak elszenvedői az eseményeknek, úgy mennek egyik holttesttől a másikig, mint valami robotok. Emiatt a zsúfoltság miatt a sorozat szétesik, az epizódok egyedüli szervezőelve a halmozás lesz, így a cselekmény zavarossá és élvezhetetlenné válik. Még az epizódcímek (Az igazság, A titkos raktár, A Balhae Hold-kutató Állomás) is nélkülöznek minden képzelőerőt, és noha akadnak izgalmas, sci-fire jellemző kérdésfelvetések, a cselekmény elsiklik ezek mellett, kizárólag az akcióra fekteti a hangsúlyt. Ha fel is villan pár érdekesebb részlet, arra biztos, hogy ráesik előbb-utóbb egy holttest valahonnan. A sorozat vége felé felmerül például az információ visszatartásának kérdése, amikor a földi parancsnokok nem adnak engedélyt Dr. Songnak, hogy belépjen a titkos raktárba, azonban ez sem lesz több kényelmetlen vergődésnél és fárasztó huzavonánál a kapitány szabálykövetése és Song Jian merész megoldáskeresése között.
Érdekes lehetne még a Luna és Dr. Song közti különleges kapcsolat is: a kutatónő az egyetlen, aki személyként, és nem potenciális veszélyforrásként kezeli a lényt, aki cserébe egyedüliként a közelébe engedi. Sajnos azonban karakterek is laposak és stilizáltak, így minden köztük való kapcsolat mesterkéltnek hat. Song fájdalma a nővére halála miatt, az egyik űrhajós rémület miatti kifakadása mind ugyanolyan hiteltelen, emeletes közhely. A karakterek amúgy is alárendelt szerepben vannak az akcióhoz képest, így a sok izgalom ellenére a történet hamar kiszámíthatóvá válik.
Felmerül(hetne) a kérdés, hogy mi lenne a klón-kislány sorsa, ha magukkal vinnék a Földre. Ugyanolyan kísérleti alany lenne? A kormánynak nyilván titkolnia kellene a kilétét, hiszen az űrállomáson végzett kísérletek egy sor törvénybe ütköznek, emiatt akarták titokban tartani őket a küldetés tagjai előtt is. Ezekről a kérdésekről úgy látszik, a sorozat nem akar szólni, ehelyett inkább a nyakunkba zúdítja a következő akciójelenetet. A nyitott befejezés e téren felvillant egy halvány reménysugarat, de ha a folytatás (amennyiben lesz ilyen) ugyanebben a szellemiségben készül majd, aligha várhatunk többet a következő évadtól, mint az erőszakos halálesetek számának növekedését. A zsúfolt és elfuserált cselekményért csak a sorozat látványvilága jelenthet valamelyest kárpótlást. A sorozat végére zilált és kifárasztott néző a Hold felszínét mutató lassú és csendes képsorokon pihentetheti meg a szemét.
A nyugalom tengere lehetne egyik a kikapcsolhatatlan Netflix-sorozatok közül, de szertelenül építkező, túlzsúfolt cselekménye miatt nem annyira élvezhető, hogy beállhasson például a szintén dél-koreai Nyerd meg az életed (Squid Game, 2021) mögé a sorba. Az elnagyolt részletekért és a felszínes jellemrajzokért hiába próbál kompenzálni az állandó izgalom és feszültség, hisz ettől a néző is a szereplőkkel együtt fuldoklik „az izgalom tengerében”. Ha másra nem is, az örök tanulság levonására mindenképp alkalmas lehet: a kevesebb néha több.