A München központi témája a második világháború, pontosabban annak előzményei és mozgatórugói, de nem nevezhető háborús filmnek. Schwochow erős alappal dolgozik, szépen épít rá, a végső katarzis mégis elmarad a Netflix történelmi-politikai drámájából.
A világháborús filmek évről-évre próbálják az adott korszak olyan aspektusait megmutatni, amelyekkel a néző még nem feltétlenül találkozhatott. Így történhet, hogy a nemrég megjelent Netflix-dráma, a München is olyan alaphelyzetet teremt, amiből hiányoznak a fegyverek, a halál, az elnyomás – egyszóval maga a háború. A müncheni egyezmény aláírásának előzményeit és hatásait dolgozza fel a film, mindezt egy fiktív kém akcióval próbálja izgalmasabbá tenni.
Hugh Legat (George MacKay) és Paul von Hartmann (Jannis Niewöhner) Oxfordban ismerkedtek meg és váltak legjobb barátokká, az évek elteltével viszont megszakították a kapcsolatot. Hat évvel később Hugh az akkori brit miniszterelnök, Neville Chamberlain (Jeremy Irons) titkára, Paul pedig a német külügyminisztériumban dolgozik fordítóként, miközben egy Hitler-ellenes mozgalom tagja. A München nem a lövészárkok mögül mutatja be a veszélyt, amit Hitler jelentett Európára nézve, hanem a diplomáciát opcióként kezelő politikusok irodáinak falai közül, ahol egy miniszterelnöki beszéd vagy aláírás ezrek életét pecsételheti meg. A német személyvonatok nyomasztó atmoszférájában a régi iskolástársakra sem számíthat az ember, amikor a Führer iránti odaadásról van szó: amikor a Szudétavidék problémáját illetően sor kerül a müncheni konferenciára, Hughnak és Paulnak újra találkoznia kell, egy titkos dokumentum egyik országból a másikba való átcsempészése pedig élet-halál kérdésévé válik.
A München egyik legnagyobb erőssége az, hogy korhűen adja vissza a ‘30-as évek második felében uralkodó bizonytalanságot és félelmet. A film első felében a cselekmény párhuzamosan játszódik két helyszínen és két nyelven, míg majd össze nem kapcsolódik a címadó Münchenben. A német rendező egyik legjobb döntése, hogy a berlini és müncheni jelenetek többnyire németül vannak felvéve, a német karakterek egymás közt szinte meg sem szólalnak angolul, és ez nem csak őket teszi hitelessé, de mindazt a kultúrák közti szakadékot is, amit Paul már a film elején hangsúlyoz.
A színészi játékra sem lehet panasz, Jeremy Irons egyértelműen a hátán hordozza majdnem minden jelenetét. Olyan természetességgel adja át Chamberlain pacifista jellemét, szelíd, mégis magabiztos bölcsességét, hogy már kezdjük elhinni, Hitlert tényleg meg lehet állítani pár szép szóval és egy aláírással: a München mintha arra is próbát tenne, hogy a köztudat által leginkább elítélt miniszterelnököt kicsit „felszabadítsa a bűnei alól”. Míg Jeremy Irons játéka megnyugvást és biztonságérzetet sugall, addig az Adolf Hitlert alakító Ulrich Matthes minden egyes mozdulata és mimikája kiszámíthatatlan, a már-már túlzóan kék szemek mintha tényleg olvasnának az emberben és gondolataiban, ridegsége pedig rátelepszik a képernyőre.
Schwochow egy korrekt, izgalmas politikai drámát rendezett, minden szerepre megtalálta a megfelelő színészeket és hitelesen, szinte kifogástalan képi világgal mutatja be a München történéseit, a végén mégis olyan érzéssel hagy, ami nem indít be semmilyen folyamatot a nézőben. A München nem elég jó, hogy felemelkedjen a Schindler listája vagy A zongorista szintjére, de nem is hagy maga után negatív érzéseket: leginkább felejthető, a lapossága a legnagyobb hibája. A két órás játékidő sokszor vagy a cselekmény szempontjából irreleváns történéseken időzik (Hugh és a felesége közötti konfliktus), vagy nem mutat eleget abból, ami valóban lényeges lehetne (Paul exbarátnője, Lenya állapota és annak a pontosabb körülményei). Emellett sokszor a szereplők motivációi is kétségesek, hiába Hugh és Paul a film főszereplői, nem tudjuk meg, mi áll a karaktereiket meghatározó személyiségjegyek hátterében: minek köszönhető például Hugh érzelmi távolságtartása, vagy hogy miképp válik a Náci Pártot támogató Paulból a Hitler elleni mozgalmak állandó résztvevője? Emiatt a karakterek kétdimenziósak maradnak, és nehéz velük azonosulni.
A történések mondhatni tét nélküliek: a München történelmi film, tehát tudjuk az események kimenetelét és emiatt a feszültségkeltés feladata a Hugh-Paul párosra hárul. Az akciójuk sikeressége – akárcsak a két férfi sorsa – ismeretlen, ez pedig megfelelő alapként szolgálna, hogy egyszerű főszereplőkből a történet protagonistáivá váljanak. Az azonosulás nehézsége miatt mindez nem történik meg, és bár bízunk benne, hogy a céljukat elérik, igazán nem tudunk izgulni értük a film folyamán. A Münchenben vannak értékes, figyelmet érdemlő gondolatok (mint például az, hogy miként gátolja a remény az emberek tetterejét: Paul szerint a remény tartja vissza az embereket attól, hogy cselekedjenek és kezükbe vegyék a változtatás lehetőségét – ha nem bíznának, ők maguk tennének azért, hogy jobb legyen az élet), és ezek legalább intellektuális síkon képesek lennének adni valami újat és mást, de kifejtésük nem jut félútnál tovább. A München nem elég merész: objektíven és részletesen mutatja be a történelmi eseményeket, de nem enged be teljesen az élménybe.
A München tehát egy olyan alapanyaghoz nyúl, amiben bőven van potenciál és azt egy teljesen helytálló módon dolgozza fel, mégis hiányzik belőle az úgynevezett „it factor”, hogy valóban emlékezetessé váljon. Összességében Schwochow filmje nem képes felnőni a műfaj klasszikusai mellé, de nem mondható el, hogy ne próbálta volna meg – egy kölcsönkért karóra visszaszolgáltatása pedig talán sosem volt még ilyen kellemetlen.
