Történelmi filmbe fogni óriási felelősség: a feladatot nem lehet megúszni vagy pusztán fikcióval, képi ötletekkel helyettesíteni. Ráadásul alig akad olyan kor, amiről ne születtek volna filmek, így nehéz újat, érdekeset mondani. Halmozottan igaz ez akkor, ha olyan vészterhes, de filmen annyiszor megjelenített korszakról van szó, mint a náci birodalom uralkodása. Az idő 1942, Németország: már látszik a győzelem lehetetlensége, de a politikai vezetés erről tudomást sem véve fanatizálja tovább a fiatalokat, akik közül sokakat bevetnek majd a végső, gyilkos, eleve vesztésre ítélt harcokban is.
A Napola olyan iskolákat, elitképzőzőket jelentett, ahol katonai, félkatonai rendben nevelték a nácik a maguk hű alattvalóit. Céljuk, hogy a Führer iránt elkötelezett, a végsőkig kitartó bábukat „termeljenek”. Dennis Gansel (Csajok a csúcson) filmjében egy ilyen iskolába vezeti el a nézőt. A Maggie Perennel közösen írt forgatókönyv azonban mintha nem csak kifejezetten erre a témára készült volna: annyi patront durrogtatnak, hogy némi módosítással bármely, ún. iskolafilm sztorijaként is megállná a helyét a történet. A recept a következő: az alulról jött, de tehetséges hős először naivan hisz a tanároknak, vezetőknek, majd egy barátja segítségével fokozaton rájön az igazságra, végül levonja a helyes következtetést, hősiesen szembeszáll a hatalmi szóval, és emelt fővel, erkölcsi győztesként távozik a tett helyszínéről.
Gansel valószínűleg alaposan tanulmányozta a Holt költők társasága című ifjúsági klasszikust, és merített még a B-kategóriás háborús filmek lövöldözős jeleneteiből, valamint elolvasta a gimnáziumi történelemkönyv Hitlerre, a nácikra és a Napolákra vonatkozó fejezetét. Nagyjából idáig terjed a film igényessége – a mondanivaló és a történelmi hitelesség tekintetében. Egyetlen hiteles jelenetre emlékszem, az orvosi vizsgálattal induló felvételi procedúrára, mely önmagáért beszél, nem kellett sablonelemekkel feldúsítani. A Napolába igyekeznek árjákat, szép szál szőke legényeket felvenni. Mindenkinek megmérik a koponyaméretét, csípőjét, ellenőrzik a szeme színét – akár egy állatvásáron. A főhős, Friedrich, vesztére, tipikus árja, sőt tehetséges is, egy „díszpéldány”: vitrinbe is szánják az intézet oktatói. Borzongató látni azt a kínosan pontoskodó méricskélést, ahogyan az emberpéldányokat kategorizálják, csoportosítják, puszta anyagként kezelik.
Az első pillanattól az utolsóig kiszámítható nyomvonalon halad a cselekmény, a rutinosabb néző öt-tíz perccel akció előtt mondja be a fordulatokat. Mindez még megbocsátható volna, ha a forma mondanivalót is takarna – a közhelyeken túl. De a rendezőnek láthatóan nem jutott eszébe több a fekete-fehér oppozíciónál. Vajon miért foglalkozott ezzel a történettel? Miért meséli el Friedrich Weimer (Max Riemelt) kicsapatással végződő vergődését? Annyi volna csak a tanulság, hogy a nácik gonoszok voltak, sokat kiabáltak, és csúnyán néztek a gyerekekre? Igen, így volt, mindannyian tudjuk. A kérdés az, hogy a mélyrétegből, a miértekből mennyit tud megmutatni a film. Sajnos, túlságosan keveset. Noha egyesek talán életükben először hallanak ilyesfajta nevelőintézetekről, így a népnevelés terén mégis előrelépés a film. Keveset vállal Gansel, és azt is a legegyszerűbb eszközökkel teljesíti.
A helyszín és az idő: kellék, (szinte) bármikor játszódhatna a történet. És a forgatókönyvírás aranyszabályai szerint bármikor hasonlóképpen bonyolódnék le a lázadás folyamata. A szép szőke fiúra a náci tanárok egy berlini bokszmeccsen figyelnek fel, meghívják intézetükbe. Felvételije sikerül, de munkás apja nem akarja engedni – Friedrich aláhamisítja apja aláírását, és elszökik, mivel ki szeretne törni környezetéből. Az iskolában kezdetben üdvöskeként kezelik, bokszbajnokot akarnak faragni belőle. A tanárok kevéssé válogatnak módszereikben: a folytonosan ágyba vizelő egyik osztálytársat rendszeresen pellengérre állítják, amit lehetetlen elviselni. A megalázott fiú egy gyakorlaton a kézigránátra veti magát, szörnyethal.
Ez az első gyermekhalál, az első öngyilkosság, amit Friedrich legjobb barátjának halála követ, azok után, hogy részt kellett venniük egy kétes hadgyakorlatban: éjjel, állítólagos kommunista szökevényekre vadásznak az erdőben. Miután lelövik szerencsétleneket (még beszélnek a haláluk előtti pillanatban, sőt, a náci tanoncok a fiatal oroszok életét akarják megmenti, ők pedig elhalóan szpaszíbát rebegnek), akkor derül ki, hogy átverés volt az egész bevetés, hiszen a foglyok előkészítve vártak a lövésekre. Valami elszakad. Friedrich végül a mindent eldöntő bokszmeccsen hagyja megveretni magát, amiért kicsapják az iskolából.
Lassan, komótosan, jelenetről jelentre építkezve halad a két órás film, a jól megcsinált darabok alaposságát követve. Mégsem tud Friedrich története megérinteni, fontossá válni. Tablót kap a néző, szépen kiszínezve, Angelo Badalamenti dallamos zenéjével aláfestve. A sablonos építkezésre jó példa a lassítások használata. Gansel ezzel érzékelteti, hogy fordulóponthoz érkezett a hős. Így ezt legalább minden néző észreveheti – külön értesítés helyett. Vagy árulkodó jelenet Friedrich és jó barátja, Albrecht (Tom Schilling) veszekedése a közös fürdőben. Birkózva egymásnak esnek, ütik-vágják egymást, majd sírva összeborulnak. Hányszor is láthattuk már ugyanezt ugyanígy? Valahogy mindig kilóg a lóláb. Természetesen nem az abszolút eredetiséget kérném itt számon, hanem legalább az eredeti megközelítést, az ismert részletek sajátos csoportosítását, amitől a film minimálisan érdekes lehetne. Így nem több egy közepesre felmondott leckénél. Mintha önmagában a témaválasztás szavatolhatná is a mennybemenetelt.
Nézhetővé a fiatal színészek játéka teszi a filmet. (Ha Gansel valamiben dicséretet érdemel, akkor az a szereplőválogatás.) Max Riemelt túlzásoktól mentesen, átélhető hitelességgel formálja a megfelelni vágyó, de mégis nagy igazságérzékkel rendelkező fiút. Ha egy jobb forgatókönyv sikeredett volna, talán neki is nagyobb lehetősége adódott volna a játékra. Jelen esetben a gyengébb hozott anyagból facsarta ki a lehető legjobbat. Tom Schilling szintén nem kapott túl bonyolult feladatot, mégis sikerült a gátlásokkal küszködő Albrecht karakterét érzékeltetnie, finom arcjátékával emlékezetesen bemutatnia.
Gansel filmje tehát „kipipálja a feladatot”: könnyed ifjúsági ismeretterjesztés, a gyomrot nem terhelő tanfilm. A téma megérne talán egy újabb nekifutást: de alaposabbat, körültekintőbbet, részletezőbbet, ahol a nagy érzelmi viharok esetében nem feltétlenül hull azonnal a hó, és nem süvít látványosan a szél…
