1942 nyarán az auschwitzi táborban tífuszban elhunyt az ukrajnai zsidó származású Irène Némirovsky. Ekkor még senki nem tudta, hogy titokban egy ötkötetes regényen dolgozott Suite française címmel. Halála előtt a második kötet még lezáratlanul hevert. Ötvenöt évvel később a lánya elolvasta az addig nagy becsben, de érintetlenül őrzött kéziratot, és 2004-ben kiadták, eredeti francia nyelven. Rögtön népszerű lett, hiszen elsőkézből ábrázolja Franciaország náci megszállását egy fiktív szerelmi történet hátterében. A második kötetből (Dolce) készült – a teljes sorozat címe alatt – romantikus filmdráma 2014-ben.
1940-et írunk, a helyszín Bussy, Párizs egyik elővároskája. Lucile Angellier (Michelle Williams) a vidéki francia középosztály kissé szende tagja, férje valahol a fronton, anyósa (Kristin Scott Thomas) pedig a ház és pár bérbe adott tanya uralkodója. A megszálló náci hadosztály fenyegetően benyomul a kisvárosba, a tisztikart és a legénységet az egészséges fiatal férfiakat hiányoló családoknál szállásolják el. Lucile és anyósa a csendes, előzékeny és művészlélek Bruno von Falk főhadnagyot (Matthias Schoenhaerts) kapja „albérlőül”, aki szolid kitartással beépül a fiatal hölgy szívébe. Csak idő és egy másfajta hozzáállás kérdése, hogy a beszállásolásból konfliktus robbanjon ki valamelyik házban, meghaljon egy náci, és egy franciát kivégezzenek. Többet nem árulok el, ugyanis kár lenne elrontani ezt a kellemes moziélményt szpojlerezéssel.
Azt nyilván nem állítom, hogy utolérhetetlen mű lenne, vagy esetleg valami hosszantartó szenzáció, de harcias kifogást sem emelhetek ellene. A mindeddig szerényen dolgozó Saul Dibb alaposan helytáll mind a háborús légkör, mind a románc, mind pedig a feszültségkeltés porondján. Igaz, nem egyedül. Segítségére vannak a remekül játszó Kristin Scott Thomas és a mostanában egyre többet és változatos szerepekben foglalkoztatott belga Matthias Schoenhaerts, de még a kissé elmosódott Michelle Williams is. Dibbnek a társszerző Matt Charmannel közösen írt forgatókönyve, valamint rendezése kedvező pálya a karakterek kibontakozásának, a fenyegetettség fokozásának, a szerelmi szál valóságosként ható érzelemtelítettségének. Az uralom és rettegés ellenérzelmeitől feszülő légkör nem csupán az egyenruhák és a paraszti gúnya kontrasztjában érvényesül, illetve nem pusztán a zenei aláfestés okozza, hanem a néha bevetett over-the-shoulder (váll fölött, hátulról és közelről követés) dokumentarista módszere is nyugtalansággal telít. A fényképész Eduard Grau (Egy egyedülálló férfi / A Single Man, Élve eltemetve / Buried, Az ajándék / The Gift) kamerája sötét, gyakran fókuszukat kereső, a részletekkel is néha elbabráló belső képeket rögzít, amelyek a realizmus újabb rétegeit vonják az élményre, viszont a felpörgetett fegyveres külső pillanatok egy csapásra visszabillentenek a fikcióba. A látszólag beteljesülésre esélytelen szerelem szomorkás hangulatát Alexandre Desplat rövid zongoraműve fokozza, egyszerre közvetítenek reményt és hiábavalóságot a tempótlan molto rubato rebbenései.
Javára válik ugyanakkor a morális kérdések kimondása is. Az ellenséggel – szószerint és átvitt értelemben – összefekvő helyi lakosság egy része vagy pusztán vágyat olt, vagy régi sérelmeket igyekszik megtorolni haragosain a náci karhatalom segítségével, ami bevallhatóan nem csak francia problémája volt és lesz a mindenkori háborúknak. Megfelelően emberközeli, a kitartás bámulatára és a cserbenhagyás csalódására egyaránt alkalmas, szépen ívelő alkotás a Suite française, akkor is, ha visszafogottan ábrázolja a háború borzalmait, s az akkortájt meghirdetett zsidótörvényekkel sem igen foglalkozik. A főhősnő állandó narrációja sajnos kissé ront az összképen, hiszen így nyilvánvalóan túlélője a történetnek, és ezzel izgalmi pontokat veszít. Mivel azonban az előreláthatóság egyfajta előírás lett manapság, hát fogadjuk el akkor is, ha nem értékeljük különösebben.
Dibb alkotása keserédesen, pontról pontra húzza-vonja egy tisztességes német katona és egy válságba került francia nő erkölcstelennek bélyegzett kapcsolatát, amely végül mindkettejüket nem remélt örömmel töltötte el egy olyan pillanatban, amikor a többre érdemes civilizáción pokoli barbarizmus vett erőt. Amit azóta sem hevert ki.
