Willy kiszabadul, Bruce Willis halott, Tom Hanks hazatér a szigetről, a zöld szója pedig emberekből készül. Mindez kiderült a filmek előzeteséből, és a következő szövegből is. Spoiler alert.
Irány a nyúlüreg
A filmművészet hajnalán az előzeteseket még a filmek után vetítették (innen a „tréler” elnevezés). A kor marketingzsenijei ugyanis azt gondolták, hogy a 20. századba hirtelen belezavarodott publikumnak szüksége lesz olyan filmreklámokra, amik egyrészt kirántják őket a testtel és szellemmel átélt mozgóképes kaland nem evilági csodájából, másrészt pedig felkeltik az érdeklődésüket a moziba érkező újabb filmek iránt. A jónép persze otthagyta az előzeteseket, a filmélményüket pedig a hazafele vezető séta alatt vesézték ki. A trailerek értelemszerűen gyorsan a filmek elé kerültek.
Az 50-es években vált divatossá az epikus trailer-narráció és a történetek rövid szöveges megjelenítése, de már ekkor is a leglátványosabb jelenetek részleteivel bódították moziba az embereket. A 60-as évekre a feliratozás eltűnt, a narráció részben megmaradt, a vágási technikák viszont Új-Hollywood új mestereinek feltűnésével jelentősen megváltoztak. Stanley Kubrick a Lolita, a Dr. Strangelove és a 2001. Űrodüsszeia előzeteseinek szerkesztésekor már Arthur Lipsett és Pablo Ferro pergő montázs-technikáinak továbbgondolásával próbálta meg felkelteni a leendő nézők érdeklődését. A kivágott jelenetdarabok és a külön erre a célra válogatott zenék ütöttek, melyekből a kubricki hangvétel ugyan áradt, viszont a történet kulcsmomentumai, a titkok és a szereplők motivációi homályban maradtak.
A jó előzetesek pedig a mai napig ezt a módszert követik. „Szeretnéd tudni, hogy milyen mély a nyúl ürege?” – kérdezi Morpheus a Mátrix trailerében, miközben néhány észveszejtő akció-szekvencia is megvillan. Igen, rohadtul szeretném tudni! Legutóbb pedig az új Mad Max tarolt látványos előzetesével, melyből a cselekmény és a poszt-apokaliptikus világ vázpontjai derültek csak ki, miközben őrült járműcsodák és figurák keltek táncra. Csak a trailer-legenda, Don LaFontaine – nyugodjék békében – búgó hangja hiányzott alóla. De itt egy másik előzetes, a közelmúlt egyik legjobbja: pár fiatal kirohan egy buliról, kézikamera veszi őket, robbanás, beszáll a képbe a Szabadság-szobor feje, sötét. A film címe meg sem jelent, de már mindenki látni akarta a Cloverfieldet. Ezekből az előzetesekből az atmoszféra, a miliő, a tónus épp annyira derül ki, hogy az felkeltse – és a bemutatóig fenntartsa – a figyelmet. De az ilyesmi manapság ritka.
Spoiler következik: spoilerek következnek
Ma már az előzetesek gond nélkül sütik el a filmek csúcsjeleneteit, meglepő fordulatait, a cselekmény mérföldköveit, és fedik fel a fő- és mellékszereplők titkait. A Terminátor – Megváltás (Salvation) előzeteséből kiderül, hogy Marcus Wright (Sam Wothington) egy olyan robot, aki embernek hiszi magát, a Genysis trailerében pedig ott keménykedik a szuperrobottá vált John Connor (Jason Clarke). A trailer-történelem azonban rogyásig meg van pakolva meredekebb ünneprontásokkal is.
Egyik típusuk a bevezetés-tárgyalás-befejezés hármas szerkezetét követve rombolja le a filmek cselekményvezetését. Kitűnő példája ennek a Számkivetett (Cast Away) előzetese, melyben Tom Hanks figurájának kálváriáját a repülőgép lezuhanásától kezdve az utolsó képkockáig láthatjuk. Ha tehát valaki meg akarja spórolni a lakatlan szigetre verődő üzletember túlélőműsorának két óráját, annak elég megnéznie ezt a két percet, abból ugyanis kiderül, hogy pánikra nincs ok, nem csak hogy tüzet tud rakni, de végül meg is menekül.
Egyes előzeteseknek még eme kanonikus hármas szerkesztéselvet sem kell ahhoz betartania, hogy a vaskos fordulatokról lerántsák a leplet. A 2005-ös A sziget (The Island) trailerében a semmiből egyszer csak előtör egy mondat – „A sziget nem létezik!” – valamint az is kiderül, hogy a főszereplők (Ewan McGregor és Scarlett Johansson) klónok. És így tovább. A klasszikus Carrie előzetesében ott sokkol a vérzuhany jelenete, A két toronyéból kiderül, hogy a Balroggal szakadékba zuhanó Gandalf nem halt meg, a Féktelenülében (Speed) felrobban a busz, Az emlékmáséban (Total Recall) Quaid (Arnold Schwarzenegger) lepuffantja a feleségét (Sharon Stone) és elsüti maradandó egysorosát is. Ahhoz pedig már igazán kell arc, hogy az első Majmok bolygójának előzetesében lelőjék a film csattanóját, amiről remélhetőleg mindenki tudja, hogy mi. De végül is, kit érdekel: a majmok bolygója a jövőbeli Föld. Aztán ott van a Zöld szója (Soylent Green). A túlnépesedett, erő- és energiaforrásaiból kifogyott, üvegházzá változott sárgolyó lakóinak uniformizált tápláléka emberekből készül. Ott húznak el sorban a tetemek az előzetes végén, húskampókra aggatva. Azt pedig mindenképp érdemes tudni, hogy Willy kiszabadul. Ha esetleg nincs időnk a trailerben megnézni a jelenetet, akkor elég csak egy pillantást vetni a film plakátjára.
Termékbemutató
De mégis miért érzik szükségét annak, hogy a lehető legtöbbet áruljanak el így a filmekről? Természetesen pénzért. A stúdióknak az érdeke az, hogy minél többen megnézzék azokat a filmeket, amikbe ők komoly vagyonokat öltek. Ha pedig odafent úgy gondolják, hogy egy filmet a legnagyobb durranásaival, a legmeghökkentőbb fordulataival, a legviccesebb vagy legkeményebb karaktereivel lehet a leghatékonyabban reklámozni, akkor simán feláldozzák a néző filmélményének teljességét a biztos hozam oltárán. Tessék, a Halálos iramban (Fast and Furious) 7-ben egy kocsi felhőkarcolók között fog átugratni, a néhai Paul Walker pedig egy szakadék széléről menekül meg a fizika törvényeire fittyet hányva. Michelle Rodriguez pedig visszatér a túlvilágról.
Ha ilyen csecse jeleneteket el tudnak lőni, biztos lesz még benne pár hasonló, nem? Irány a mozi!
A következő Marvel-filmben pedig megjelenik ez és az a szuperhős.
A film még egy évig nem jelenik meg, de webshopunkban már akciósan elérhetőek az játékfigurák!
A dolog pedig működik, az üzlet pörög. A film termék. A stúdiók nem rajongók, viszont tudnak a rajongók fejével gondolkodni. Először egy rövidhír kell, aztán egy kép, aztán jöhetnek az előzetesek előzeteseinek előzetesei, és így tovább. Hosszú hónapokig tartó folyamat ez, melynek célja a leendő néző kiéheztetése. Állatidomárok már nagyon régóta használják, bevált módszer. Tűkön ülünk, aztán még egy kicsit tűkön ülünk, közben újabb és újabb ígéreteket kapunk arra vonatkozóan, hogy egyszer majd nagyon jó lesz nekünk. Ahogy pedig az állatoknál, úgy a potenciális publikum tagjainál is előfordulhat, hogy mikor eljön a nagy nap – végre itt a kaja, végre itt a film – az élmény nem lesz az igazi. A Tron: Örökséget az első neonszínű rácsfutó motor képének közzétételétől fogva két éven keresztül csepegtette a Disney. Mire azonban a film beért a mozikba, a rajongók és a laikus jöttmentek is annyira kiégtek az előzetesek tucatjaitól, hogy egyszerűen nem mentek el megnézni.
Át vagyunk verve
A stúdiók azonban nem csak az előzetesek mennyisége, hanem a milyenségük terén is mindenhatók. Ez pedig odáig vezet, hogy a trailerek több szinten is megtévesztővé válnak. Mert például hol marad az X-Men kezdetek: Farkasból az előzetesben látható páréves Ciklon? Vagy mikor Keanu Reeves kilő egy kocsi ablakán a Holtpontban (Point Break), azzal mi van? A stúdió ilyenkor fogja a félkész filmek nyersanyagát, a megbízott vágócég pedig úgy szanál, ahogy akar – a rendező beleszólása nélkül. Ezekkel a jelenetekkel lehet el adni a művet. A leforgatott film ugyanakkor már a trailer megjelenése után kerül a vágóasztalra, ott viszont a rendező és a vágó kidobálhatja az adott jeleneteket. A szempont itt a film tökéletesre csiszolása, nem pedig a nézők moziba csábítása. Az egyik legobskúrusabb példa erre A birodalom visszavág egyik korai – a bemutató előtt egy évvel megjelent – előzetese, melyben Luke és Leia majdnem smárolnak, C-3PO pedig nagyon átver pár rohamosztagost.
A másik komoly gond azzal, ha egy stúdió keze alatt elszalad egy trailer, hogy némely előzetes simán hazudik a filmek hangvételét és műfaját illetően. A Vasember harmadik részéről az első képek alapján mindenki azt hitte – teljes joggal –, hogy sötét, tragikus szuperhős-história lesz. A pofára esés elkerülhetetlen volt, a realista megközelítésnek és a beígért drámának nyoma sem volt. Hasonlóképp ügyeskedett a Becstelen Brigantyk (Inglourious Basterds) előzetese is, mely a Kill Bill nyomdokain haladva ígért nácipusztító akcióorgiát. Shosanna – alapvetően a film főszereplője – egy villanásra látszik csak, Eli Roth figurája pedig annyira darálja a németeket, hogy azt a filmben nem is látni. A Drive - Gázt! előzetese annyira akciófilmes lett, hogy egy nő be akarta perelni a stúdiót, mert nem azt a Halálos iramban-klónt kapta, amit várt. Vagy ott van a Sweeney Todd, amit sematikus, lineáris narratívájú horrorszerűségként próbáltak meg eladni. Éneklés csak elvétve van a trailerben, musicalről szó sincs. Ami jó, mert azon ritka esetek egyike ez – a Transzcendenssel egyetemben – amikor az előzetes élvezhetőbb, mint a film. Legutóbb pedig a Birdmant próbálták meg szuperhősfilmként értékesíteni, ami valamilyen szinten érthető is. Mert mégis, hogy lehetne máshogy eladni? A stúdiót az már nem zavarta, hogy azok a gyűrött tarkójúak, akik a jazzdobokkal tarkított, szétfilozofált szerzői reflexió helyett Marvel-filmet vártak, káromkodva elhagyták a mozitermeket.
Kit érdekel, hogy Willy kiszabadul?
Érdekes módon az előzetesek előtt még nem villog izzó vörös betűkkel, hogy „spoiler alert” (spoiler-veszély). A kérdés az, hogy szükség lenne-e rá? Létezik egyáltalán a spoiler-probléma? Mert hát gondoljunk csak bele: jó újranézni a filmeket (újraolvasni könyveket, újrahallgatni lemezeket). Remek érzés botcsinálta szinkronszínészként szóról szóra szavalni a dialógokat, újra- és újra elveszni egy akciójelentben, felfedezni a rendezés megoldásait, vagy csak újra jót röhögni egy vicces jeleneten. Mindenki tudja, hogy Darth Vader Luke apja, ez mégsem akadályoz meg senkit abban, hogy újranézze a filmeket.
Több van ugyanis egy filmben a történeténél. Ha pedig ismerjük a cselekményt, oda is tudunk figyelni erre a többletre. A jelenetezésre, az esetleges kommentárokra, arra hogy mit érzünk a film láttán, hogy miként épül fel a rejtély, a poén, az autósüldözés. Arra, hogy a fordulat vagy épp a zárójelenet – melynek kitudódásától annyira rettegtünk – milyen módon strukturálódik, és hogyan tokozódik be a film egészébe. Komoly önvizsgálatot kell tennie azoknak a spoilerfóbiás nézőknek, akik szerint túl sokat vesz el a Majmok bolygójának élvezetéből, ha valaki megsúgja, hogy mi lesz a meglepetés. Sőt, a tudat, hogy a film a Földön játszódik, új fényben tünteti fel a mű egyes epizódjait. Ugyanígy működhetnek sokadszorra is M. Night Shyamalan csattanóra kihegyezett filmjei is. Vagy mindenki csak egyszer látta a Hatodik érzéket (The Sixth Sense)? A kissrác halottakat lát, és Bruce Willis is halott. Oda a meglepetés, de most akkor nézzük újra és tudjuk meg, hogy mégis hogyan működik a film, hogyan vezet meg a rendező. Sikerülni fog, és jó lesz. Ja, és a Közönséges bűnözőkben (The Usual Suspects) Verbal (Kevin Spacey) mindenkit átver, ő Keyser Söze. Mi a nagyobb élmény: megtudni, hogy miként járt túl mindenki eszén, vagy megtudni, hogy túljárt mindenki eszén? Persze, nyilván, valakinek ez, valakinek az. A sztori, a mese illúziója és feszültsége, a meglepetés ereje nyilván némileg tovatűnik így, a suspense ugyanis a történet velejárója. De egy történet sem csak a csattanóiról szól.
Hitchcock ezt a rögzült perceptuális alapállást rúgta fel a Kötélben (Rope), melynek előzetesében irgalmat nem ismerve leplezi le filmje végét. A két fiatal gyilkos lebukik, és kiderül, hogy hova rejtették el a holttestet. A Kötél a nyomozás folyamatát, a gyilkosok motivációját (illetve annak hiányát) tárja fel. A befejezés tudatában a történet és a történetmesélés módjának feldolgozása pedig könnyebbé válik. Akárcsak egy Columbo-epizód esetében. Így elmerenghetünk azon, hogy egy szemtelenül ismertetett, végső fordulatától megfosztott cselekményből milyen eszközökkel képes valaki a nyomozás feszült és pergő illúzióját felépíteni. Egy illúziót, aminek elvileg – már ha hiszünk a spoilerek létezésében – nem is lenne szabad illúzióként működnie.
