Peter Jackson ismét emlékezetes művet alkotott. Az új-zélandi rendező két maratoni év alatt forgatta le J. R. R. Tolkien angol nyelvészprofesszor mitikus történetét, A gyűrűk urát. A tavaly mozikba került A gyűrű szövetsége nézettségi rekordokat döntött meg, s olyanokat is a nézőtérre csábított, akik korábban elzárkóztak a „meséktől”. A rendező és stábja lélegzetelállítóan festette vászonra Középföldét, a rajta élő népeket, teremtményeket, s jól érthetően, világosan fogott neki az amúgy szövevényes, bonyolult történet elmesélésének. A folytatás pergő, dinamikus, s bár az adaptáció hűsége több alkalommal is megkérdőjeleződik, a film működik.
A két torony ott veszi fel a történet szálait, ahol az előző film abbahagyta. Aragorn, a trónörökös kósza (Viggo Mortensen), Legolas, a tünde íjász (Orlando Bloom), és Gimli, a törp (John Rhys-Davies), barátaik, az orkok által elragadott Trufa (Dominic Monaghan) és Pippin (Billy Boyd) után indulnak. Frodó (Elijah Wood) és Samu (Sean Astin) pedig az Emyn Muil sziklás vidékén próbálnak utat találni Mordorba, hogy elpusztítsák a Gyűrűt. Az első képsoron a kamera a Ködhegység gerince fölött úszik, s ez Howard Shore ismét találó zenéjével egy szempillantás alatt Középföldére varázsol minket, ahol a világ is kitárul.
Megismerkedhetünk a Gondor északi szomszédjában fekvő királysággal, Rohannal, ahol a rohírok, a lovasnép él. Théoden királyt (Bernard Hill) a Szauronnal végső szövetségre lépő Szarumán (Christopher Lee) sötét mágiája tartja befolyása alatt, s ebben segítségére van a rohani udvarban a király jobb keze, a Kígyónyelvű Gríma (Brad Dourif) is. Az árulót azonban leleplezi Éomer (Karl Urban), Théoden unokaöccse, akit ezért Gríma száműzet Edoras várából. A Kígyónyelvű Éomer húga, a gyönyörű és harcos lelkű Éowyn (Miranda Otto) után áhítozik, aki viszont felszabadítójaként üdvözli az udvarba érkezett Aragornt. Gandalfot (Ian McKellen) az áldott hatalmasok visszaküldik a halálból, s immár erősebb, hatalmasabb a bukott Szarumánnál. Megtöri a varázslatot a király felett, aki felismerve a veszélyt, népét ősi búvóhelyük, Helm szurdoka felé vezeti. Eközben Frodó és Samu találkozik a Gyűrű korábbi gazdájával, Gollammal. A birtoklástól megrontott kreatúra vezetőjükké szegődik a Fekete kapu felé vezető úton, miközben a Gyűrű hatalma nő, s egyre súlyosabb terhet jelent Frodónak, a Gyűrűhordozónak.
A sok szálon futó, egymással közvetlenül nem kapcsolódó cselekményt ismerve félő volt, hogyan tartja össze mindezeket a film. Jackson azonban megoldotta a problémát. Érthetően, szinte asszociációkat használva, kötötte össze a különböző helyszíneket, szereplőket, így a történet nem esett szét. A rendező sajtótájékoztatóin megígérte azt is, hogy a második részben gondot fordít a már ismert, illetve az új szereplők karakterének, személyiségének árnyaltabb megformálására is. Ez hol roppant találóan, hol kissé sablonosan, de sikerült, az egyéniségek jól elkülöníthetőek, felismerhetőek, külső-belső konfliktusaik nemcsak érzékelhetőek, hanem magalapozottak is.
Ez alól kivételt egyedül Faramir, Boromir öccse (David Wenham) jelent, akinek szerepét az eredetihez képest jelentősen megváltoztatták. A Tolkien-rajogók szerte a világon felhördültek, amikor megtudták, hogy a nemes lelkű, bölcs és segítőkész Faramirt így „elboromirosították” (megpróbálja elvenni a Gyűrűt, s Frodót Minas Tirithbe vinni). A különbségeket pedig, a többi változtatástól eltérően, sem a filmes dramaturgia, sem a történet nem indokolja. Az optimistábbak várnak a magyarázatra (a befejező A király visszatérben talán választ kapnak), a többiek pedig csalódottak.
Az adaptáció hibái közé sorolandó még a fák pásztorai, az entek elhanyagolása és mítosztalanítása is. Középfölde egyik legrejtélyesebb, legöregebb, legbölcsebb lényeiből egyszerű, sétáló-beszélő fákká alacsonyodtak. Filmbeli szerepük is kérdéses, súlytalan. A legnagyobb titkolózás Gollam figuráját övezte. A várakozásoknak eleget tenni nehéz munka volt, de sikeres. A digitálisan létrehozott szereplő Andy Serkis mozgásán alapul, ezt fejlesztették tovább a WETA szakemberei. Az önmagával meghasonlott Szméagol/Gollam konfliktusai, vitái meglepően jók, sőt nagyszerűek.
Jackson mindvégig törekedett arra, hogy a legtöbb részlet valódi legyen, az elkészített fegyverektől a várak felépítéséig, s az ezeket alátámasztó digitális effektusok ismét csodálatos látványban részesítenek. Középfölde él, valamennyi lakójával, helyszínével együtt. A monumentális csatajelenetet, a Helm-szurdokban fekvő Kürtvár ostromát pedig már most mérföldkőként emlegetik világszerte. A tolkieni világot ismerőknek több helyen juthatnak eszébe a klasszikus illusztrátorok, Alan Lee és John Howe festményei, kompozíciói, akik aktív segítségére voltak Andrew Lesnie operatőrnek. Visszaköszön az első rész sötétkék-kékeszöld képi világa is, s különleges fénytörések, kameraszögek teszik még hitelesebbé a filmet.
Néhány hibát leszámítva a film valóban páratlan élmény. Ha eltekintünk az adaptációs eltérésektől, (mely a rajongók egy részét kimondhatatlanul zavarja, míg mások érdeklődve figyelik Jackson értelmezését, ötleteit) ezeket a néhány helyen kidolgozatlan, már-már számítógépes játék szintjére süllyedt effektusok okozzák (például a farkaslovasok támadása). Összefoglalva azonban a film egységes, aprólékosan megformált, s ami a fontos, képes visszaadni a Tolkien által megírt, folyamatosan elkomoruló, reményvesztett hangulatot. Ebben a depresszív világban üdítően hat és a film rendszerébe jól illeszkedik az érzékenyen kezelt Arwen (Liv Tyler)–Aragorn–Éowyn konfliktus, de Legolas és Gimli csipkelődése is.
Peter Jackson vállalkozott a lehetetlenre és mondják, a Szerencse kedveli a bátrakat. Tolkien feldolgozhatatlannak tartott eposzának második része végre a mozikba került, hogy ismét meghódítsa a világot és Középföldére, egy hősi korba repítsen.