A borbélykés lenge mozdulattal éri el a nyakat. Gyönyörű dallamok kíséretében fröcsköl a vér, miközben a holttest lassan hull alá. A halottak egyébként sok helyen végezhetik: koporsóban, gödörben, folyóban, kanálisban. Most azonban sokkal praktikusabb jövő vár rájuk, hiszen a mi borbélyunk a sütődébe küldi őket.
Már csak egy hatalmas húsőrlőgép és egy kemence szükséges ahhoz, hogy London lakói ropogós pogácsával enyhítsék éhségüket. Vita tárgya lehet, hogy kinek rosszabb: annak, aki hidegvérrel gyilkol, annak, aki emberhúsból süt pitét vagy annak, aki tudta nélkül kannibalizmusra jut?
Ha ezt a bizarr történetet Tim Burton álmodja vászonra, akkor annak bizonyára sokkoló és ugyanakkor gyönyörű képek sorozata lesz az eredménye. A Sweeney Todd láttán ez a kettőség nagyon furcsa érzést válthat ki bennünk. Egyik percben kiráz minket a hideg a sok vér láttán, a következő percben furcsa módon kíváncsian várjuk, hogy ki lesz Sweeney új áldozata, néhány pillanat múlva pedig már nevetünk Mrs. Lovett naiv szerelmi vallomásán.
Talán ez a minden szinten megmutatkozó sokszínűség a legizgalmasabb Tim Burton új filmjében. Semmi nem egyértelműen jó vagy rossz, szép, rút vagy groteszk. Benjamin Barker, új nevén Sweeney Todd, tizenöt év jogtalan börtönbüntetés után hazatér Londonba, hogy egy életre megleckéztesse a hajdani családját szétzúzó Turpin bírót. Véres bosszút tervel az egész társadalom ellen.
Az egyetemes igazság nevében kezd tehát ölni. Szomszédja, Mrs. Lovett pedig készséggel segít neki. Tökéletes a munkamegosztás: a férfi dalolva gyilkol, a nő pedig, szintén dalolva, emberpogácsát sütöget. Poénnak elmenne, de itt komoly a játék. A torokmetszés Sweeney rögeszméjévé és Mrs. Lovett kiválóan jövedelmező üzletévé válik.
A hullák és a pogácsák száma egyre gyarapszik, mi pedig csak várjuk a végső igazságszolgáltatást. Meg is érkezik, de felemás módon. Toby, a sütődében segédkező kisfiú rájön a nagy titokra, és egy pihekönnyű mozdulattal elvágja Sweeney torkát. Így még a végkifejlet sem egyértelműen pozitív, hiszen az ártatlan kisgyerek is gyilkossá válik. A történet tehát minden szinten elfordul a közhelyektől.
Minden újabb filmmel szemben az az elsődleges elvárásunk, hogy más legyen, mint a többi. Tim Burton egyike azoknak a keveseknek, akik tényleg mindig meg tudnak minket lepni. Viszont a rendező ezzel a musicallel még a legmerészebb elvárásainkat is fölülmúlta. A legjobb filmért járó Arany Glóbusz nyertese (vígjáték/musical kategóriában) nem csak egyszerűen más, hanem mindenben több egy kicsivel, mint amit eddig tapasztaltunk. Ilyen sötét és titokzatos Londont ritkán láthatunk filmekben. Szürkék az épületek, az utcákon egerek szaladgálnak, a kéményeken pedig fekete füst szivárog. Ebben a bizarr városban élnek a főszereplőink. Nem hiába lett Johnny Depp a legjobb férfi főszerepért járó Arany Glóbusz nyertese (a már említett kategóriában): ahány film, annyi Johnny Depp. Most épp egy sötét elméjű, gyilkos borbély, aki nem lett volna ennyire groteszk, ha más játssza. A Sweeney-Mrs. Lovett páros pedig nem lett volna ennyire ijesztő és egyben rokonszenves, ha Depp társa nem épp Helena Bonham Carter, aki lassan Tim Burton védjegyévé - és menyasszonyává - vált. Mindkét színészben megpillantható néha valamiféle furcsa őrültség árnyéka, ami izgalmassá teszi őket és épp megfelelővé az ilyen jellegű szerepekre. Ezek a figurák kicsit sötétek, kicsit mosolygósak, kicsit őrültek, kicsit gyilkolnak, de egyben nagyon izgalmasak. Épp olyanok, mint a film maga.