Wally Pfister zseniális operatőr, viszont rendezői bemutatkozásánál adott volt a kérdés, hogy mennyire készíti fel az embert a filmrendezésre az, hogy sok éve a szakmában dolgozik. Ha a Transzcendensből indulunk ki, akkor semennyire.

Az előjelek pedig pozitívak voltak, hisz adott volt egy érdekes koncepció, egy nagyon erős szereplőgárda kiváló színészek egész hadával, na meg Pfister végül is napjaink egyik legjobb blockbuster-rendezőjének, Christopher Nolannek a szeme volt az elmúlt években, így testközelből tanulhatott egy kiváló történetmesélőtől. Ráadásul, bár több a negatív példa, azért akad jónéhány nagyon jó rendező is, aki operatőrként kezdte a szakmát, Barry Sonnenfeldtől Nicolas Roegön át Mario Baváig. Nos, a Transzcendens tökéletes szemléltetése annak, hogy mennyire teljesen más szakma egy film fényképezése és levezénylése: Pfister filmjében minden, ami egyszer csak félremehetett, az félre is ment, de olyan szinten, hogy úgy viszonyul Nolan filmjeihez – amiket hangulati és történeti szinten próbál is megidézni – mint a rémes Equilibrium a Mátrixhoz, vagy éppen a Fahrenheit 451-hez.

A történet szerint Dr. Will Caster (Johnny Depp) zseniális tudós, aki felfedezi a saját öntudattal rendelkező számítógépet, amit szélsőséges aktivisták egy csoportja nem is néz jó szemmel, olyannyira nem, hogy egy merényletet is megkísérelnek ellene. Bár a támadást túléli Caster, halálos betegséget szerez, felesége, Evelyn (Rebecca Hall) pedig megoldásként szorgalmazza, hogy a férje tudatát importálják be a számítógépbe. A kísérlet sikerül, viszont Caster az internetre felszabadulva és önuralmát elvesztve egyre komolyabb veszélyt kezd jelenteni az emberiség számára, feleségének pedig csak későn esik ez le. Jah, és még itt téblábol a sztoriban egy szkeptikus tudós (Paul Bettany), egy radikális aktivista (Kate Mara), meg két FBI-os is (Cillian Murphy, Morgan Freeman).

Az alakítások kifejezetten gyengék, pedig itt egy maréknyi fantasztikus színész, meg Johnny Depp. Utóbbinál amolyan „félpozitívum”, hogy ezúttal nem ugyanazokkal a Jack Sparrow-os manírokkal hozza a karakterét, mint amelyekkel már egy évtizede haknizik, viszont most sikerült a másik végletet hozni: egy benyugtatózott ló enerváltságával vonszolja magát végig a jelenetein. Persze a színészi játék korrekt alatti szintjéhez vastagon hozzájárult a karakterek sablonossága, kidolgozatlansága, és helyenként feleslegessége is. Szinte mindenik karakter egy-két, félmondatban is felvázolható jellemzőre korlátozódik. Ott van Depp karaktere, aki szerelmes, aztán gonosz, végül szerelmes gonosz, Rebecca Hall szerepének a lényege pedig abban rejlik, hogy mindig teljesen logikátlan dolgokat művel. Paul Bettany friendzone-olt, ide-oda csapódó szkeptikus tudós, Cillian Murphy FBI-os, aki időnként megjelenik „efbiájkodni”, Morgan Freeman ugyanez, csak ő néha parancsokat is osztogat, Kate Mara meg csak úgy ott van időnként plusz egy főnek, mint lázadó renegát.

Már-már szégyenletes ezeket a színészeket ilyen gyenge szerepekre kárhoztatni, ezekre jó lett volna Don „The Dragon” Wilson és Kristana Loken is. Itt már igazából bukó is a film, hisz ha érdektelenek azok, akikről szól a történet, érdektelenné válik az is, ami történik velük, de a forgatókönyv mintha még folyamatosan ellenük is dolgozna. Mondhatni alig történik bármi is a filmben onnantól, hogy Depp operációs rendszerré válik, így nekik a nulla karakterükkel kellene ébren tartaniuk a nézőket. Épülget a Skynet, közben szerveződik az ellenállás, ennek a folyamatnak a bemutatás még egy 2 éves időugrással is nagyjából 40 percnyi játékidőt vesz igénybe, amíg eljutunk valamiféle konfliktusig. Azáltal pedig, hogy a film keretes szerkezettel rendelkezik, ergo tudjuk az elejétől, hogy az internetnek annyi lesz, még érdektelenebbé válnak az események, de az i-re a pontot a ritka ügyetlen rendezés teszi fel, ami az izgalom utolsó morzsáját is kiöli a Transzcendensből.

Pfister nulla ritmusérzékkel vagdossa tele a filmet teljesen indokolatlan, a cselekményről leváló, de önmagukban szép snittekkel, össze-vissza váltogatja a beállításokat – mint egy szorgalmas, de buta diák, aki azt hiszi, egy film annál lendületesebb, minél több benne a vágás. Képtelen feszültséget teremteni is, a drámaibb jelenetek meg teljesen szárazak és sterilek. Egyáltalán nem érzi és érti, hogyan kell egy jelenetet felépíteni képileg, így a rettenetes forgatókönyv rettenetes rendezéssel is párosul. Ráadásul még megpróbál a végére a film valamiféle üzenetet is közvetíteni emberről és technológiáról, de nagyjából annyira lesz mély és intelligens, mint egy hímzett falvédő, feltéve a koronát erre a mozibalesetre, amit Transzcendensnek hívnak.