A Who Am I című német tinithriller címe kiválóan érzékelteti a film egyik legfontosabb problémáját. A kortárs Hollywood mérföldköveinek végighackelése közben ugyanis épp csak azt nem képes eldönteni, hogy pontosan mi is akar lenni.

Az online terekben való betyárkodás már a 80-as évek hollywoodi tinifilmjeiben is a lázadás egyik fontos, akkor még újdonságnak számító alternatíváját képezte. A Meglógtam a Ferrarival (Ferris Bueller's Day Off) vagy az Oxford Blues főhősei apróbb csínytevésekre, iskolai hiányzások igazolására, vagy éppen a felvételi eredmények meghamisítására használták a felnőtt szereplőknek többnyire csak bosszúságot okozó modern technológiát, míg a Háborús játékok (WarGames) Matthew Broderick által alakított tinihackere egy komputerjátékokat forgalmazó cég adatbázisának megbuherálása során véletlenül majdnem kirobbantotta a termonukleáris világháborút. Mivel pedig az ezredforduló utáni amerikai fősodor azóta is rendre betámad egy-egy hacker-mozival (legutóbb épp Michael Mann jelentkezett egy meglehetősen hitvány thrillerrel), nem csoda, ha az európai rendezők is próbálnak igazodni a tengerentúli trendhez.

Az egyértelműen álomgyári babérokra törő német direktor, Baran bo Odar Who Am I - Egy rendszer sincs biztonságban című filmje az eredetiség legapróbb szikrájával sem kecsegtet. Meglehetősen sablonos sztoriját a hollywoodi nagymesterek klasszikusaiból lopkodja össze. Adott a John Hughes-filmekből jól ismert lúzer, geek srác, akit egyetemista társai szokás szerint levegőnek néznek,  szabadidejében röhejes jelmezben szállít pizzát, nem mellesleg pedig szívesen lenne Pókember, Batman és Superman egy személyben. Hősünk természetesen a suli nagymenőjének csajába szerelmes, aki miatt belekeveredik egy adathalász-balhéba, majd a büntetésként kiszabott közmunkán megismeri a nála jóval menőbb doppelgängerét és annak haverjait, akik – mit ad isten – szintén kiberbűnözésben utaznak. A továbbiakat tehát érdemes úgy elképzelni, mintha a Harcosok klubja és a Közönséges bűnözők cselekményét tiniközegbe ültetnénk és megspékelnénk a Kardhallal (Swordfish) és a Szemfényvesztőkkel.

A gyerekkori példaképektől való ollózgatást azért persze színesíti néhány igencsak pörgősre sikeredett akciószekvencia, ahogy az egyre nagyobb tétekért folyó online bűncselekményeket követő bulijelenetek is kétségkívül hangulatosak, melyekhez viszonylag menő zenei aláfestést is kapunk. A balhék közül kifejezetten viccesnek mondható például egy szélsőjobboldali politikai párt gyűlésének megtrollkodása, ahogy az is egészen megnyerő, ahogy a rendező a netes alvilágot ábrázolja. A hackerek virtuális találkozóhelyéül szolgáló darknet nevezetű tér ugyanis rendre egy elhagyatott metrószerelvény alakjában illusztrálódik, amelyben groteszk álarcokat viselő alakok cserélgetnek egymással infót. Baran bo Odar egyébként már a 2010-es Néma csönd (Das letzte Schweigen) című, lassú folyású thrillerében felbukkanó pedofil pornóvideóban is egy taszító álarccal próbálta kreatívan hangsúlyozni az alvilág romlott anonimitását.

A Who Am I legnagyobb hibája azonban éppen az, hogy kizárólag a fent említett, jórészt a vizualitásra és a tempóra építő panelekre hagyatkozik, mellyel gyakorlatilag igazolja saját tételmondatát, miszerint az emberek csak azt látják, amit látni akarnak. Így pedig a laikus néző az eredetiség híján biztonsági játékkal élő szemfényvesztés közepette könnyen elsiklik a cselekményépítés és a karakterábrázolás hiányosságai felett. A szerelmi szál jelentéktelen és kidolgozatlan, a főszereplőt üldöző ügynöknő karaktere meglehetősen egysíkú, ráadásul személyiségéből egyáltalán nem logikusan következő módon hoz morálisan megkérdőjelezhető döntéseket, a veszélyhelyzetek pedig hiába vannak pörgősre snittelve és suspense-szel is jócskán beoltva, ha nem érezzük azt, hogy valóban komolyan kellene őket venni.

Ha azonban az unalmasan egyhangú, nyári blockbuster-özön mellett szívesen beszúrnánk egy szintén ötlettelen alkotást az európai kínálatból is a programunkba, illetve képesek vagyunk az intertextualitás csúcsra járatásaként értékelni azt, ha egy Harcosok klubja-vázra felhúzott filmben a főszereplő faláról Fincher örökzöldjének szereplői vigyorognak, akkor érdemes jegyet váltanunk a Who Am I-ra. Hátha még a film végére tartogatott (és persze kísértetiesen ismerős) dupla csavar is nagy meglepetést fog okozni…