Stéphan Castang Cannes-t is megjárt debütje korunk szétburjánzó feszültségeit allegorizálja a zombiapokalipszis-filmek műfaji paneljeinek felhasználásával. Nagyon kevés sikerrel.
Tulburens évtizedet élünk: tágítjuk és mélyítjük az ideológiai szakadékokat, tényleges háború dúl a szomszédban, még mindig nyögjük a világjárvány hatását, tombol az infláció. Mindezen jelenségek ömlesztett képeit végtelenített sorozatban tárja elénk a közösségi média összes felülete. A mindennapok apró konfliktusai is kiélezettebbé, kezelhetetlenebbé válnak. Bárki potenciális ellenség: a mellettünk parkoló sofőr, a biciklis, a gyalogos, a kollégánk, a barátunk, a családtagjaink. Valami ilyesmin morfondírozhattak a Vincentnek meg kell halnia szerzői is, majd rögtön úgy gondolták, hogy aktiválják a modern ember tömeges elzüllését jól illusztráló metaforát, a zombit, ahogyan ezt már a műfajteremtő George A. Romero óta oly sokan megtették.
A Vincent (Karim Leklou) életére törő agyhalott hordák egyszerre ijesztőbbek is, meg nem is véresszájú, rongyos, kifacsart lábú elődeiknél: teljesen normálisnak tűnnek. Addig a pontig, amíg hirtelen, a semmiből el nem borul koponyájuk tartalma. Az átfertőzéshez már harapás sem kell, elég a tekintetek találkozása, hogy kihozzák egymásból az állatot. Egy ilyen miliő bontakozik ki Vincent körül. Nem érti, hogy ha ránéz egyes irodai kollégáira, azok miért esnek neki indokolatlanul. Hazaindul, de üldözőbe veszi az eleinte bájosan pisolygó néni; mielőtt kinyitná lakása ajtaját, a szomszéd kisgyerekei véresre harapják ujjait. A tényleges veszélyhelyzetet realizálva menekülőre fogja, vidéki házában barikádolja el magát.
A legnagyobb probléma, hogy a Vincentnek meg kell halnia műfaji innovációja és lendülete mindössze az expozíció végéig tart. A játékidő első negyede egy újszerű zombi-metaforát vet fel, amelynek kibontására, reflexiójára számos lehetőség állna rendelkezésre, azonban hamar egyértelművé válik, hogy a Vincent nem keresi a válaszokat, nem próbálja meg értelmezni, mi zajlik körülötte. Egyetlen célja, hogy megússza a találkozást bárkivel is. Hamar kiderül, hogy nem egy kontemplatív, korunk nyavalyáin meditáló szerzői zombifilmet nézünk. De akkor mit? Egy Haláli hullák hajnala / Shaun of the Dead-típusú pörgős, akciódús vérfürdő lehetősége is megvan benne, főleg annak fényében, hogy némi fekete humor és dinamikus akció is felvillan a film első perceiben, de sajnos a komorba váltó hangnem ennek az elvárásnak is beint.
Hiába találkozik tehát az éj leple alatt kisurranó Vincent egy fura öregemberrel, aki bevezeti a hozzá hasonló sorsúak internetes fórumának világába, szinte semmit nem tud meg ő sem és mi, nézők sem a lassan az egész országot ellepő agresszió-hullámról. Fölöslegesen nézzük végig azt a klisés jelenetsort is, amint a kissé molett hősünk egy-két fekvőtámasszal próbálja mélyen lapuló bicepszét a humanoid zombik ütlegelésére felduzzasztani. Ehelyett egy semmiből kibontakozó „menekülő szerelmesek”-történetet kapunk a játékidő felétől. Vincent körül már egyre kevesebb az olyasvalaki, aki első pillantásra nem verné szét a fejét. Ilyen Margaux (Vimala Pons), a házához legközelebbi kocsma pincérnője, akivel gyors ismerkedésük után együtt próbálnak eljutni bármilyen biztonságos helyre, de lassan mindenki agyonütné őket.
Többek között a néző, aki három film elejét nézte végig két órában. Szerzői alkotásként, zombihorrorként és apokalipszis-thrillerként is élvezhetetlen/értelmezhetetlen a Vincentnek meg kell halnia. Hiába a meg nem írt figurákat meggyőzően alakító színészgárda és baljós atmoszférát teremtő operatőri és hangmérnöki munka, ez nem lesz az Arany Pálmával jutalmazott 2021-es Titán által meghirdetett új francia horror-reneszánsz díszes darabja.
