Illetve az, amit megnézel.

Jean Anthelme Brillat-Savarin egy francia jogász és politikus volt, akinek az élete önmagában is megérne egy jókora kosztümös filmet (a nagy francia forradalmat követő terror elől Amerikába szökött, ahol franciatanításból, hegedülésből és nőcsábászatból éldegélt, majd visszatért a napóleoni birodalomba jogászkodni). Főművét, Az ízlés fiziológiáját egész életén keresztül dédelgetette, csiszolgatta, míg végül halála előtt pár héttel, 1825-ben jelent meg. Ebből a műből származik a „mondd meg, mit eszel és megmondom, ki vagy” mondat, ami pár vargabetű után azzá a szólássá kristályosodott, ami ennek a kritikának a címe is, és talán túl sokan értelmezik szó szerint (ők általában zöldségek). Brillat-Savarint tekintik az erre fogékonyak az első modern gasztro-írónak, és ő ihlette – a róla elnevezett szavarin sütemény mellett – azt a bizonyos Dodin Bouffant-karaktert is, akinek látszólag semmi egyéb dolga nincs az életben, mint idilli, vidéki château-ja konyhájában sürögni-forogni, aztán legjobb barátai társaságában hatalmasakat zabálni. A figura Marcel Rouff svájci író könyvében elevenedett meg első alkalommal 1924-ben – a műből készült már egy tévéfilm is a hetvenes években, és most Tran Anh Hung francia-vietnámi rendező használta ugródeszkának ahhoz, hogy elkészítse az utóbbi évek egyik leggyönyörűbb filmjét.

A szenvedély íze cím – no meg a filmplakát – első pillantásra tipikus gasztro-romkomot ígér, olyat, amiből túl sok van már (ezek általában arról szólnak, hogy egy elhanyagolt nő az életközépi válságát egy új recepteskönyvvel oldja fel, miközben a háttérben képeslapszerűen mutogatják egy-egy vidék – Toszkána, Provance, satöbbi – szépségeit és fűszereit a helyi turisztikai minisztérium támogatásával). A csalóka cím mögött egy igazán érzéki, költői szépségű arthouse mozi rejtőzik – ha látta valaki a remek A zöld papaya illatát ugyanettől a rendezőtől, az sejtheti, hogy milyen filmre vált jegyet –, ami ott kezdődik, ahol a tipikus gasztro-romkomok véget érnek. Ebben a filmben a főzés – és az evés – nem a midlife crisist elűző új hobbi, és nem is szimplán szakma, hanem életcél, művészet, szakrális tapasztalat. Az „életük őszében” lévő Dodin Bouffant-nak (Benoît Magimel) és Eugénie-nek (Juliette Binoche) mondhatni a szeretetnyelve a főzés: virágok és szerelmeslevelek helyett kaján keresztül kommunikálnak egymással és a külvilággal is. Néha persze meg-megszólalnak, olyankor direkt az említett Brillat-Savarin-műből kölcsönzött mondatokkal, mint pl. „egy új ételnek a felfedezése többel járul az emberi nem sorsának javulásához, mint ha a tudomány egy új csillagot fedez fel.” Kettejük izgalmas viszonyáról, szerelmi pávatáncáról szól a film, aminek látszólag nincs is különösebb cselekménye vagy antagonistája, csak főznek és beszélgetnek. Pedig nagyon is van: maga az élet az, vagy annak elmúlása. A legkönyörtelenebb ellenfél.

Többször megvádolták ezt a filmet azzal, hogy ti. gasztropornó lenne. Amennyiben arra gondolunk, hogy miért káros a pornográfia (teljesíthetetlen elvárásokra, utánozhatatlan fizikai „produktivitásra” tanítja a fiatalokat, teljesen valószerűtlen élethelyzetekben, mindössze azért, hogy felizgassa a nézőjét), talán van benne valami: Bouffant – Krúdy, illetve Huszárik Szindbádjának nem túl távoli unokatestvére – konyhájában minden mindig tökéletes, nincsenek lejárt húsok és odaégetett palacsinták, nincs kajaszag, a rézedények elképesztően csillognak, és mosogatni sem kell soha. És valóban, hosszú perceken keresztül nézzük, ahogy szép beállításokban szépen bevilágított szép emberek szépeket főznek. És cukkoljuk magunkat ezen. Megkeseredik az olcsó művajas popkorn a szánkban. Elsírjuk magunkat, hogy ilyen kaviáros kagylót soha nem fogunk enni az életben.

De sokkal többről van itt szó. A kulcsot ehhez maga a rendező adja a kezünkbe, amikor vele és Benoît Magimellel együtt nézzük, hogyan eszik Binoche, és már csak ebben is gyönyört lelünk. Bizony, az evés is művészet kell legyen, ha a főzés az. És mi ez, ha nem a filmkészítés és filmnézés allegóriája? Szép filmhez szép filmnézés dukál, másképpen nem is érdemes – üzeni az illékony festőiségű, csöndes képeiről híres Tran Anh Hung. Ez a film többre aspirál, és többre inspirál. Ha a filmbéli Bouffant-ék szeretetnyelve a főzés, akkor a rendezőé a filmkészítés, és ugyanazt várja a nézőjétől is, ugyanúgy udvarol neki. Legyünk jobbak és szebbek azáltal, hogy jobbakat és szebbeket eszünk – és nézünk.

Szóval nem, nem gasztropornó A szenvedély íze, és a szakácskodást sem lehet belőle megtanulni, bármennyire is elképesztően megkoreografáltak a korabeli helyszíneken és eszközökkel forgatott, hosszú főzésjelenetek. Nem is az a célja. Ez egy transzcendens filmélmény, egy ajándék. És elképesztő, hogy ez a dolog több mint két órán keresztül működik – ehhez viszont kell Binoche és Magimel kettőse, akik olyan titokzatosan, akkora szenvedéllyel bírnak egymásra nézni, mint akik tudják, hogy mi az, amit elveszíthetnek (és tényleg tudják, hiszen öt éven keresztül voltak házasok). Főleg Binoche remek: kevésből nagyszerűt főz, alig néhány mondat segítségével tart színészi mesterkurzust. Nála talán csak Jonathan Ricquebourg operatőr fontosabb, aki úgy visz végig minket a tágas Bouffant-konyhában, hogy többé nem akarunk kijönni onnan. Azzá leszünk, amit megnéztünk.

Franciaország az idén A szenvedély ízét választotta hivatalos Oscar-nevezettjének, kiütve a honi versenyből A zuhanás anatómiáját, amely így „mindössze” a legjobb film díjáért versenyezhet az amerikai akadémia szavazói előtt. Hung filmje végül be sem került a „nemzetközi” kategória öt jelöltje közé. Nem is baj, méltatlan lett volna ehhez a filmhez a verseny. Hiszen Bouffant is keserű szájízzel fogadja az eurázsiai herceg kihívását, aki számára a főzés nem a tisztelet vagy a szeretet, hanem a versengés nyelve.