Maïwenn legújabb rendezése (ami egyben Johnny Depp nagy visszatérése) az idei Cannes-i Fesztivál nyitófilmjeként debütált. A sztárszereposztáson és a jól hangzó tematikán kívül ezt nem sok minden indokolta: a Jeanne Du Barry – A szerető vonalas történelmi szappanopera, amit néhány kreatívabb jelenet ment meg a teljes kudarctól.
A kosztümös zsáner felettébb látványosan változott meg az elmúlt másfél évtizedben. A friss irányzat nyitódarabjának (legalábbis a mainstreamben) Sofia Coppola Marie Antoinette-je tekinthető (amit azért is érdemes megemlítenünk, mert az osztrák származású uralkodónő Maïwenn filmjében is szerepel), amely a korábbi távolságtartó, a hierarchiát adottként elfogadó ábrázolások helyett bemutatta azt a bizonyos középső ujjat. Jorgosz Lanthimosz A kedvence vagy a görög rendező alkotótársa, Tony McNamara által jegyzett Nagy Katalin – A kezdetek után pedig már nem is igazán számíthattunk olyan klasszikus történelmi melodrámára, mint amivel Maïwenn lepett meg minket. Ráadásul azért is váratlan ennek a filmnek az egyhangúsága, mert a rendezőnő korábban bátor témaválasztásaival hívta fel magára a filmet: különleges rendőrök (Polisse) és a traumáikat szép lassan feldolgozó nők (Pardonnez-moi, Az én szerelmem) is fontos szereplői voltak filmjeinek. Most viszont úgy akarta bemutatni a francia történelem egyik legszenvedélyesebb kapcsolatát, hogy „csak” a korrajzot és a vonzalmat hagyta ki a filmből.
Jeanne (Maïwenn) szegény sorból származó lány, aki hamar rájön, hogy csábítással sok mindent elérhet. Látja szülei sorsát és nem akar ugyanolyan nehéz helyzetbe kerülni, ezért keresi a vagyonosok társaságát. Ezzel párhuzamosan XV. Lajos király (Johnny Depp) bizalmasai épp amiatt aggódnak, hogy az uralkodó egyáltalán nem érdeklődik az elé vezetett nők iránt. Amikor az egyik fontos miniszter megismerkedik Jeanne-nal, rögtön tudja, hogy be kell őt mutatnia Lajosnak. Utóbbi azonnal bele is szeret a lányba, majd évtizedeken át tartó, szenvedélyes kapcsolat alakul ki kettejük között.
A Jeanne Du Barry – A szerető kapcsán az első pillanatoktól kezdve az lehet az érzésünk, hogy mintha a rendező alapszinten sem tudta volna eldönteni, hogy mivel és hogyan szeretne foglalkozni. Egy feminista tanmesét akart, amely egy prostituált sorsán keresztül mutatja be a női szabadság és a testi önrendelkezés lehetőségeit? Vagy épp egy nagyon klasszikus szerelmi melodráma volt a cél, amelyben minden nagyobb erő próbálja szétválasztani a szerelmeseket, ők mégis együtt maradnak? Maïwenn szinte átmenet nélkül ugrál a különböző útvonalak között, pedig teljesen egyértelmű, hogy ezek a célok kizárják egymást. A rendező ugyan érzékeli a témája mélyén megbúvó potenciált, de közben annyira kommersz formanyelvet választott, ami mindenféle tabudöntögetésnek gátat szab.
Ráadásul a filmben alapvető kérdésekre sem kapunk választ, ezek a hiányosságok pedig nagyrészt a jellemábrázolás elégtelenségéből fakadnak. Jeanne karaktere még csak-csak működik: bár a rendező klasszikus toposzokat mozgósít az alacsony származású, de a felemelkedésért mindenre képes lány képében, ez még legalább valamiféle karakterépítés, XV. Lajos viszont tulajdonképpen egy kartonfiguraként asszisztálja végig a filmet. Ez persze részben annak a következménye, hogy míg Maïwenn korrekt alakítást nyújt, Johnny Depp visszatérése egyáltalán nem sikerült jól. Könnyű dolga persze nem volt, hiszen a király alig szólal meg a filmben, de egyes jelenetekben így is kifejezetten rossz a szebb emlékű színész játéka. És mivel magukról a figurákról sem tudunk meg semmit, a kapcsolat drámája sem lesz átélhető.
Maïwenn ráadásul azzal is szabotálja saját vállalkozását, hogy felvillantja, mennyivel érdekesebb is lehetett volna ez a film. Ha valaki fellapozza a Wikipédiát, kiderül számára, hogy Jeanne élete valóban kifejezetten tragikusan alakult, a francia forradalom alatt őt is kivégezték, mert a származása ellenére úgy ítélték meg, hogy lepaktált a régi rendszerrel. A film pedig mintha próbálkozna is azzal, hogy valamilyen módon ábrázolja a társadalmi valóságot, de csupán addig jut az elit kritikájában, hogy a francia arisztokrácia szokásokhoz való ragaszkodásán és rasszizmusán élcelődik. Pedig mint a filmvégi feliratokból kiderül, Jeanne udvari karrierje talán már a régi rendszeren keletkezett egyik első repedés volt, amit valóban érdemes lett volna filmen ábrázolni.
A meglévő produkciós értékek (díszlet, jelmezek, zene) ellenére a Jeanne du Barry – A szerető kifejezetten felejthető film.
