Nem A kedvenc lesz a kedvencünk Lanthimosz abszurdjaiból, de hogy a görög sztár-művészfilmesnek ez a legviccesebb provokációja eddig, ahhoz nem fér kétség. A rajzoló szerződése epés kistestvért kapott.
Most, hogy Haneke csak elvétve forgat, Lars von Trier pedig eljutott művészete végpontjáig, Jorgosz Lanthimoszra kell figyelnünk, ha fajsúlyos provokációra vágyunk. Kritikusai gyakran vádolják üres mizantrópiával, pedig a görög furafilmes következetes művészi programot valósított meg eddigi életművében. Azt vizsgálta már a Kutyafog félrenevelt gyerekeiben, de A homár szingliket bebörtönző hoteljében is, hogy mennyire abszurd, amit normálisnak fogad el egy társadalom, és milyen nehéz (ha nem egyenesen lehetetlen) kitörni a szocializációnk rabigájából. Az ember arra van kódolva, hogy megpróbálja – és belebukjon. Gyönyörűen furcsa történeteihez Lanthimosz sajátos stílust talált, érzelemmentes színészi játékot, szándékosan rontott plánozást, gyöngyözően fekete humort. Gyakran figyeli szereplői elállatiasodását, az ösztönvilág előretörését egy magába zárt mikrokozmoszban, történeteit pedig megnyugtató pontok helyett hajlamos kérdőjelekkel lezárni.
A kedvenc azért fontos film a görög rendező pályáján, mert úgy emeli át stílusát a fősodorba, hogy annak lényege nem veszik el. Már első rendezésével, a Kutyafoggal Oscar-jelölésig jutott, de a nemzetközi filmszakma azután ölelte keblére, hogy áttette a székhelyét Londonba, mert a gazdasági válság sújtotta Görögországban nem tudott elég pénzt szerezni a filmjeire. A homárral és az Egy szent szarvas meggyilkolásával előbb a sztárszínészeket, majd a hivatalos elismeréseket is bevonzotta, és rajongótábora mára az amerikai filmakadémiára is kiterjedt, hiszen A kedvenc nem kevesebb, mint tíz Oscar-jelölést gyűjtött be.
A lanthimoszi kisközösséget ezúttal a 18. századi angol udvar alkotja, élén Anna királynővel, akinek a neve kikopott a köztudatból, pedig az ő uralkodása alatt egyesült hivatalosan Nagy-Britanniává Anglia és Skócia. Egyéb érdemlegeset elmondani róla nem lehet, a közvélekedés szerint nem túl eszes, de annál betegesebb uralkodó volt, aki helyett miniszterei kormányoztak. Nevezetesen Lady Marlborough (Rachel Weisz), aki a közös gyerekkor mellett leszbikus szerelemmel láncolja magához a királynőt (Olivia Colman), valamint Abigail Masham (Emma Stone), Marlborough lebukott kuzinja, aki udvarhölgynek szegődik a rokona mellé, és hamar ráérez, hogyan lehetne intrikával és persze a királynő elcsábításával feljebb lépkedni a ranglétrán.
Kosztümösnek kosztümös, de nagyon mai film A kedvenc, amelyben Lanthimosz lefújja a rizsport a 18. századról. Nem Shakespeare-angolban, hanem frappáns bon mot-kban beszélteti a szereplőit, amiket a hatás kedvéért mindig jókor fűszerez ötletes szlenggel. A kosztümökkel sem a korhűségre, hanem az intrikáló politikusok elrajzolására törekszik, és pofátlanul sokat használja a halszem-optikát, ami gömbölyűvé görbíti a teret, mintha az egész világ egyetlen pont körül gravitálna. Ez a látványos hatás, amivel megágyaz a hatalom természetéről alkotott mondandójának, még akkor is megéri, ha némileg elidegenít a történettől.
Megéri, mert a lenyűgözően felrajzolt karakterek úgyis visszarántanak oda. Leginkább azzal, hogy soha nem lehet rajtuk véglegesen kiigazodni. Megfejthetetlen rejtélyek – mint Nicholas Hoult ellentmondásos politikusa, aki a legirritálóbb szemétládaként képviseli a legésszerűbb, humánus célokat. A színésznők – remekelnek egytől egyig – szintén pimasz karikatúrákból formálnak tragikomikus embereket. Olivia Colman a durcás kisgyerekből, aki sírva követeli, hogy valaki kártyázzon vele, szempillantás alatt válik a személyes tragédiájába beleőrült, nemes bolonddá. A tehetetlen báb ugyanúgy ott rejlik a királynő szövevényes személyiségében, mint a szerelemtől kiviruló szerető, és Colman ezt a sokszínűséget olyan briliánsan játssza el, hogy tényleg megérdemelné érte az Oscart.
Lanthimosz Emma Stone-ból is olyan alakítást csal elő, amilyet még nem láthattunk tőle: annak a felvágott nyelvű figurának az árnyoldalát villantja fel, amivel a színésznő befutott Hollywoodban. Sosem tudjuk meg, törődésében mennyi a számítás és mennyi az őszinte szeretet, de épp ettől a bizonytalanságtól lesz izgalmas A kedvenc. Attól, hogy bár Lanthimosz kiszippantja a színeket a filmből, amikor hősnőit feketébe és fehérbe öltözteti, egy pillanatra sem hagyja, hogy feketén-fehéren lássuk őket. Hogy szimpla ellentétekben gondolkodjunk róluk. A film dramaturgiai bravúrja, hogy a jellemek árnyalódásának köszönhetően mindig mással azonosulunk, mást tekintünk gonosznak és mást az áldozatnak, és a szimpátiánk megváltozása tökéletesen illusztrálja, hogyan tolódnak el a hatalmi viszonyok attól függően, épp kit részesít önkényes kegyében az uralkodó.
Lanthimosz most először szakít teljesen az érzelemmentes, ún. deadpan színészi játékkal, és ez meghálálja magát: filmje zsúfolásig tele van emlékezetes gesztusokkal. Emma Stone szarkasztikus horkantása, Olivia Colman bármelyik követelőző gesztusa közelebb visz ahhoz, milyen furcsán viselkedik az ember, ha nem látják mások – vagy hatalma folytán nem kell törődnie velük. A rendező azt a határmezsgyét keresi, ahol a sértett emberi érzelmek egyszerre tűnnek fájdalmasnak és zavarba ejtően humorosnak, és legtöbbször tökéletesen el is találja azt.
A kedvenc mindössze egy sebből vérzik, de abból kitartóan: története nem képes felnőni izgalmas karaktereihez. Nem tartogat meglepetést, csupán annyit, hogy a filmet pont akkor vágja el, amikor egy hollywoodi alkotás rendezné a sorait, és visszatérne a megnyugtatóan normális kerékvágásba. Olyan hatást kelt, mintha lehagyták volna a harmadik harmadát, de ez a befejezés csak Amerikában számít merészségnek, a görög rendezőtől sokkolóbb fordulatokat várnánk. A szexuális hatalmi harcok kiskátéját már a Veszedelmes viszonyokkal kiolvastuk, Lanthimosz ezt csak éles poénokkal tudja bővíteni. Filmje azt táncolja körbe, hogyan alakítják a kevesek féltékenységből, dacból, durcából hozott döntései milliók életét. Ironikus megállapításai kétségkívül érvényesek – és anélkül érvényesek, hogy fárasztó trumpozásba kezdenének –, újdonságértékük viszont aligha van.
A kedvenc nem tud úgy megrendíteni, a bőrünk alá kúszni, mint Lanthimosz legjobb filmjei, viszont pazarul szórakoztat – és közben a legszélesebb közönség számára is befogadható marad. Ha ez az ára, hogy többen ismerjék meg a görög rendező csodásan bizarr világát, hát legyen. És taroljon az Oscaron. Ebben a harmatos mezőnyben, de azon kívül is: megérdemelné.
