A kortárs görög film egyik főalakja, Jorgosz Lanthimosz elkészítette első angol nyelvű produkcióját – ez persze nem azt jelenti, hogy bármennyire is visszavett volna a tőle megszokott abszurditásból. A bizarr görög film – ha az ország határain túl is – de tovább él A homárral.

A görög gazdaság összeomlása a filmesek számára se kecsegtetett sok jóval: nekünk nem kell magyarázni, miért nem működhet egy önfenntartó filmipar egy tízmilliós országban, hát még ha az embereknek egyébként sincs pénze mozijegyre – azonban a görög kormány megszorításait az állami támogatásrendszer is megsínylette. Ez a változás nemcsak azt eredményezte az alkotók számára, hogy ezentúl minimális költségvetésből kell gazdálkodniuk, de egyfajta új iskolát is elindított, amelyet a kritikusok „görög bizarrhullámnak” (weird wave) kereszteltek el. Hogy tudatos mozgalomról lenne szó, azt a filmkészítők tagadják, ám a visszatérő stiláris és tematikai jegyek mentén – naturalista képi világ; elvont cselekmény; minimalista színészi játék; abszurd párbeszédek; diszfunkcionális családok és szexuális deviancia (vérfertőzés) – mégis kirajzolódik egy élesen elkülöníthető, nagyjából a gazdasági válságtól számított ciklus a görög filmben.

Ennek a hullámnak az egyik vezéralakja Lanthimosz, aki 2009-es filmjével, az Oscar-jelölésig jutó Kutyafoggal (Kynodontas) robbant be a köztudatba. A siker persze nem könnyítette meg számára a kiugrást egy olyan nemzetben, ahol a díjak ellenére omladozóban van a filmipar. Lanthimosz két évvel később még csak-csak összehozta következő görög filmjét, az Alpokat (Alpeis), ám ezt követően – ahhoz, hogy tovább folytathassa a filmkészítést – kénytelen volt elhagyni hazáját a romló financiális helyzet miatt. Legújabb alkotását végül Írországban forgatta le, a négymillió eurós költségvetést viszont öt országból sikerült összeharácsolnia. A produkció sokszínűsége ellenére A homár mégis ízig-vérig görög: egy abszurd parabola a balkáni ország jelenére reflektálva.

A film egy disztopikus világban játszódik, ahol a szinglilét egész egyszerűen tiltva van. Aki egyedülálló, távoznia kell a Városból a Hotelbe, ahol negyvenöt napot kap arra, hogy új párt találjon, vagy átváltoztatják egy általa kiválasztott állattá. A Hotelben való tartózkodást persze meg lehet hosszabbítani, vadászattal – a hotellakók mindennap altatópuskákkal indulnak el a környező erdőben bujkáló Magányosok elfogására. Főhősünket, Davidet (Collin Farrell) felesége halála után szállítják a Hotelbe, ahol a pártalálás sikertelensége esetére a homárt választja, mint leendő állatformát. A férfi azonban hamar rájön, hogy a Hotelban köttetett szerelmek közel sem őszinték: a lakók mindent megtesznek, hogy ne kelljen állatként leélni hátralévő életüket, és ha kell, hazudnak a sok közös dologról, ami őket és párjukat összeköti.

Az emberek és állatok közti párhuzam a görög bizarrhullám egyik centrális motívuma. A Kutyafog idomított családja, az Alpok hasonló módszerekkel betanított imitátorai, valamint az Attenberg egymással viaskodó négylábúakat utánzó hősnői még csak szimbolikusan jelenítették meg az emberek állattá lényegülését, amit Lanthimosz ezúttal szó szerint vesz. Ha nem akarsz állattá válni, egyetlen kiút a család, ám ahogy a rendező megmutatja, még a legszentebb közösség is hazugságokra épül. Kiábrándult főhősünk pedig hiába csatlakozna a Magányosok falkájához, az ellenállás bár elsőre csábító otthont nyújt, épp olyan rohadt belülről: a túloldal nem elégszik meg a szinglilét legalizálásával, helyette bárminemű flörtölés tiltva van, David azonban pont itt lel rá az igaz szerelemre.

Akárcsak az új görög film korábbi alkotásainál, itt sem nehéz beleolvasni a történetbe a politikát. Ahogy a diszfunkcionális család az inkompetens és korrupt kormány megfelelője, úgy az elállatiasodás magára a túlélésért küzdő népre reflektál – nem véletlen, hogy az athéni zavargások jelképe is egy, a tüntetők oldalán harcoló kutya lett (Loukanikos). Egy ilyen összeomlás szélén álló közegben pedig elkerülhetetlen az extrémitások erőre kapása: a 2012-es választásokon egyszerre jutott be a görög parlamentbe szélsőjobboldali és szélsőbaloldali párt. A Hotel családcentrikus radikális konzervativizmusa és a Magányosok egyenlőséget agresszív eszközökkel fenntartani próbáló kommunája mintha csak a két bukott ideológia újra hatalomra jutásának negatív jövőképét festenék.

A homár mégsem politikai olvasata miatt érdekes. Lanthimos a nagy, nemzetközi nevek ellenére (Collin Farrell, Léa Seydoux, Rachel Weisz) sem tántorodik el a szenvtelen színészi játék megtartásától, ami attól lesz különösen abszurd, hogy a film második fele egyébként egy többé-kevésbé tradicionális love story – csak épp a szereplők arcán tükröződő érzelmek nélkül. A végeredmény igencsak komikus, jóllehet a humor a görög rendező eddigi műveiből se hiányzott, ám korábbi, realista közegbe ágyazott történetei egyszerűen túl elidegenítőek voltak ahhoz, hogy hangos nevetésben törjünk ki. A homár groteszk disztópiája azonban épp eléggé eltávolított a valóságtól, hogy lemészárolt állatok képe se zökkentsen ki minket – főleg, mivel aki érzékenyen reagál az ilyen témára, már valószínűleg a legelső jelenetnél elhagyja a termet, amikor egy nő váratlanul lepuffant egy ártatlanul legelésző szamarat.

A görög rendező legújabb művével a Haneke-filmek sokkoló ridegségétől eljut egyfajta olyan fapofával előadott játékosságig, amely leginkább Peter Greenaway munkásságát juttathatja eszünkbe. Legközelebbi rokona a Balesetek krónikája (The Falls): a brit mester kísérleti sci-fije nem csak az abszurd történetben és apatikus narrátor-szövegben elevenedik meg, de hasonlóan állatokká változó embereket szerepeltet, nem beszélve Michael Nyman megbabonázó, minimalista vonósairól, melyek ugyancsak megidéződnek Lanthimosz alkotásának zenei kompozícióiban. A homár elvontsága azonban előbbivel ellentétben nem hat ki formájára, így nem csak közönségbarátabb, de szatíraként is jobban működik. Pont annyira populáris, hogy eljusson tömegekhez, ám eléggé bizarr, hogy az átlagnéző a végén igencsak vakarja a fejét: „mi a francot láttam?”.