Egy különös szervezet tagjai elhunyt személyek helyét veszik át hozzátartozóik kérésére, pénzért. Egy férj úgy küzdi le az unalmat, hogy ismeretlenként kezdi szemlélni környezetét. Családi road movie Chiléből válni készülő szülőkkel és két gyerekükkel, valamint egy vérbő dél-koreai bosszúfilm. Alább néhány rövid kritika a TIFF utolsó napján még megnézhető filmekről.
Jorgosz Lanthimosz: Alpeis / Alps, 2011, görög, 93 perc
[Határok nélkül] A görög „újhullám” fenegyerekének, Jorgosz Lanthimosznak a legújabb filmje ezúttal szintén egy szürrealista elképzelés nagyon is realista színrevitelét valósítja meg. Az Alpok elnevezésű szervezet tagjai elhunyt személyek helyét veszik át hozzátartozóik kérésére és anyagi juttatásaik ellenében. A bizarr szolgáltatást egy keménykezű mentős fogja össze, akinek a szabályaihoz igazodni kell, vagy szigorú büntetést szab ki a mulasztásért. Az idős apjával egyedül élő ápolónő viszont lassan túlságosan is asszimilálódni kezd eljátszott szerepeihez, míg valós énje és a helyettesített személyek közti vonal elválaszthatatlanul össze nem olvad számára.
A történet lassan indul be, ugyanis időbe telik, míg a kezdeti premisszát felismeri a néző (bár az ilyen filmekre jellemző, hogy előzetes ismeretekkel ül be az ember a moziba), és az öntörvényű világ furcsaságait képes lesz adottként elfogadni. A főszereplő ápolónő hétköznapjai egyhangú, érzelemmentes egyformaságban telnek, otthon pedig ugyanazt teszi, mint a meglepő mellékfoglalkozásában: édesanyját helyettesíti az apjáról való gondoskodásban. A film világának elcsökevényesedett kapcsolatai legtöbbször ismétlődő párbeszédek sorozatában merülnek ki, míg az érdemleges, jelentőségteljes kapcsolatok csupán azok voltak, amelyeket az életben maradt fél oly görcsösen próbál megőrizni és feleleveníteni a szerepjátékok által. A saját érzelmi hiányukat a mások történetein keresztül pótló csapattagok végleges összezavarodása így tragikus sorsszerűséggel következik be.
Ami a filmben egyaránt zavaró és egyidejűleg konceptuálisan motivált is, az a két világ elkülöníthetetlensége, amelyet a minimalista színészi játék sem segít megoldani, a szereplők ugyanis (talán az egyetlen fiatal atléta kivételével) a saját életük dolgait is olyan szenvtelen kötelességteljesítéssel végzik, mint a felvett szerepeik forgatókönyvének életre keltését. Mindez egy nagy hatású parabolává teszi a filmet, mely görbe tükörként olyan kérdéseket feszeget, mint a valahová tartozás fontossága, az elszigeteltség következményei, és az egyén pótolhatatlansága. Azoknak ajánlott, akik utálják a szájbarágós filmeket, és akikben az információ hiánya saját értelmezéseket gerjeszt; valamint akik szeretik az érdekes feltevéseket, még akkor is, ha a kidolgozás kissé nyersre sikerült. (bb)
Vetítik még: június 10., szombat, Arta / Művész mozi, 10:00 (Alpii).
Eran Kolirin: Hahithalfut / The Exchange, 2011, izraeli–német, 94 perc
[Verseny] Az unalom ellen mindenki úgy küzd, ahogy tud. Oded (Rotem Keinan) egy fiatal fizikus, egyetemi tanár, feleségével, Tamival (Sharon Tal) éli nyugis hétköznapjait. Tami frissen végzett műépítész, napjait egy projekt kidolgozásával tölti. Oded estefelé hazajön, ugyanaz a robotszerű szex, másnap kezdődik minden elölről. Egy nap a férfi otthon felejti narancssárga mappáját, és egy olyan órában megy haza érte, amikor nem szokott a hitvesi házban lenni. Ez az indíték: Oded úgy menekül az unalom fullasztó hatalma elől, hogy ismeretlenként, egy teljesen más perspektívából kezdi figyelni életét és környezetét, és lassanként felfedezi magában elnyomott énjét – egy olyan ént, aki spontán, káromkodik, értelmetlen hülyeségeket csinál, hazudik az asszonynak és nem számol be minden gondolatáról.
Eran Kolirin izraeli rendező második nagyjátékfilmje olyan idegesítő lassúsággal indul, hogy az embernek sokszor megfordul a fejében, hogy kimenjen a moziból. A kolozsvári közönség félóra után kezdett el mocorogni, de a telt ház a vetítés végére is megmaradt. Ugyanis ebben a szándékos vontatottságban benne van az is, hogy minden áron meg akarjuk tudni, miért cselekszik így hősünk és hova is fog vezetni újonnan fellelt személyisége, életvitele. Ezeket a hosszú, ismétlődő jeleneteket jól elhelyezett vicces epizódok taglalják, amelyek fenntartják az érdeklődést, s nemhogy kíváncsiak maradunk, hogy mire megy ki a játék, hanem egyenesen megkedveljük ezt az idétlen Odedet.
Márpedig azért, mert ez a férfi, a maga átlagosságában, képes felvállalni egy teljesen idióta énjét, és ez a szabadság, hogy nem érdekli, ki mit gondol róla, számunkra is vonzó lesz. Oded ráadásul társra lel furcsa kísérletében – középkorú szomszédja Yoav (Dov Navov) ugyanolyan agyament, szórakozott játékokkal üti el az időt, hasonló módon kiskapukat keres, mellékpályákat, egy titkos, de ártalmatlan életet él, mely garancia arra, hogy felesége mellett kitartó férj maradjon. Mert végtére a közös bogaraink kötnek össze, nem pedig az életre szóló jó tulajdonságaink. Aztán hogy ez a gondolat másfél órában mennyire állja meg a helyét – mindenki döntse el magának. (kb)
Vetítik még: június 10., vasárnap, Odeon Cineplex, 18:30 (Schimbul).
Dominga Sotomayor Castillo: De jueves a domingo / Thursday Till Sunday, 2012, chilei–holland, 94 perc
[Verseny] Igaza volt a Csütörtöktől vasárnapig vetítését követő beszélgetés moderátorának abban, hogy a chilei Dominga Sotomayor Castillo filmjét a nézők vagy imádni fogják, vagy halálosan unják, habitusuktól függően. (A szüszpansz kedvéért még nem árulom el, melyik csoportba tartozom, de ez úgyis hamarosan kiderül.) És valóban: egy kimért tempójú, a felszínen a legkevésbé sem fordulatos ún. családi road movie-t nézhetünk végig – de ez a jobb híján való, kissé esetlen műfaji megnevezés ne tévesszen meg senkit. Chilében – hacsak nem kamaradrámát rendez az ember – szinte minden többhelyszínes film „road movie”: ahogy a rokonszenves, ifjú rendezőnő fogalmazott, hazája olyan hosszú, hogy napokig mehet az ember, anélkül, hogy bárhová is megérkezne.
A chilei táj, a végeláthatatlan sivatag, a sziklás tengerpart a központi karakterekkel majdhogynem egyenrangú „szereplőjévé” válik a filmnek: ezen a holdbéli vidéken autózik végig egy négytagú család (anya, apa, kislány, kisfiú), formálisan azért, hogy megkeressék a családi hagyatéknak számító megműveletlen földterületet, valójában pedig egyfajta kimondatlan búcsúzás céljából. Az, hogy a férfi és a nő válni készül, csak lassan derül ki, elejtett félmondatokból, a gyerekek előtt leplezni kívánt, türelmetlen gesztusokból, elfojtott indulatok időnkénti felszínre töréséből – ezeket leszámítva, egy szokványos családi kirándulásnak lehetünk tanúi. A kamera többnyire a lassacskán kamaszodó kislány nézőpontját követi, ahogy a visszafogottság paravánja mögül elősejlik számára a dolgok valódi állása: ahogyan – mindenféle harsány és látványos fordulat nélkül – kezd „leesni a tantusz”. Érzékeny, melankolikus és csendes film a Csütörtöktől vasárnapig, abból a fajtából, amely bizonyosan nem viszi el a TIFF fődíját – hiszen bár egy cseppnyi extravagancia, csipetnyi bombaszt sincs benne. Csak az élet fájdalmas, de megszokott dolgai: azok, amelyek valójában mindig is a legfontosabbak voltak. (pazs)
Vetítik még: június 10., vasárnap, Odeon Cineplex, 14:45 (De joi până duminică).
Hong-jin Na: Hwanghae / The Yellow Sea, 2010, dél-koreai, 157
[Árnyak] Természetesen nem lehet számon kérni Amerikától (egyáltalán senkitől nem lehet, hogy is jönne ehhez egyvalaki), hogy miért nem tanul a dél-koreai mozitól és hogy a The Yellow Sea-féle mozit szolgáltassa inkább nekem, a közönségnek. Minden esetre ez hiányzott nekem a plázából a tavalyi TIFF óta. Nem véletlenül az Oldboy óta minden TIFF-en elmegyek legalább egy dél-koreai filmre, és eddig még nem csalódtam. Mindenik film közös eleme a bosszú és a brutális, bővérű erőszak, de ezt legalább maximálisan bevállalja, és nem álszent, hazug, hibrid és buta, mint sokszor a hollywoodi („kis”)testvére.
Pedig tényleg az az érzése az embernek, hogy a sablon ugyanaz, csak a díszítéstől lehet majd némileg megkülönböztetni: a főhős, akit (ebben az esetben is) átvernek vagy megaláznak, egyetlen elégtételként a hadiösvényt választja. A bosszúállóban legtöbbször a kíváncsiság is dolgozik, hogy ki rángatja/rángatta a szálakat a háttérben, vagy megveszekedett nevelőszándék (lásd a tavalyi I Saw the Devil). A bosszú kivitelezése mindig egy erjedési folyamat lényegében, a főhős legtöbbször totálisan megsemmisíti magát a harc végére, de jó eseteben nemesedik, mint a bor. Hong-jin Na második filmje (az első a szintén nagy sikerű Chaser volt, pár évvel ezelőtt szintén vetítették TIFF-en) egy szegényebb (autonóm) tartományon éldegélő férfiról szól, aki a Szöulban dolgozó felesége és a játékon felhalmozott adóssága miatt elvállal egy kis gyilkosságot. És akkor kezdődhet a tánc, illetve a The Yellow Sea esetében a futás, az iszkiri, a loholás. Valami elképesztő az a jelenet, amikor a főhős hosszan rohan egy csorda rendőr meg rendőrautó elől, majd kicsivel később a rosszfiúk, meg a kalapácsaik, késeik, baltáik elől. Gyönyörű, ahogy ezeket a jeleneteket, az akciót magát kitartja, rendesen munka végignézni és ugyanúgy megizzaszt, azt garantálom. Kicsit ezt hiányolom például az egyre ócskább képregényfilmekből is: egy igazi, (legalább) méltó ellenfélt (!!!), olyan látványt, ami megizzaszt, és hosszan tartó feszültséget. Mindegy, addig is tökéletesen megteszi Dél-Korea. (obl)
Még vetítik: június 10., Odeon Cineplex, 19:30 (Ucigaşul).
