A 62. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál vasárnap este ünnepélyes keretek közt kiosztott díjai ugyanolyan vegyes fogadtatást váltottak ki a sajtó képviselőiből, mint a fesztivál filmjeinek többsége. Az előző 10 nap bővelkedett a meglepetésekben, csakúgy, mint a vitát, döbbenetet és nem egyszer megbotránkozást kiváltó filmekben.
Az egyébként csöndesebbre sikerült és nagy sztárokban igencsak szűkölködő esemény során valóban inkább a filmeké és gyakran zajos fogadtatásuké volt a főszerep. Ennyi tapsban, éljenzésben, búúúú-bekiabálásban és füttyögésben ritkán van részünk, noha köztudott, hogy az itteni közönség – legyen szó sajtóvetítésről vagy díszbemutatóról – nemigen rejti véka alá a véleményét. Egyet leszögezhetünk: az, hogy az egyes alkotások milyen érzelmi reakciókat váltottak ki, nem változtat azon, hogy szigorú szakmai és főleg technikai szempontokat tekintve kifejezetten jó filmeket kaptunk, probléma többnyire a mondandóval volt.
Ami a filmek kivitelezésének a színvonalát illeti, azon nincs mit csodálkozni, hiszen idén a filmművészet jeles képviselői szerepeltek a versenyben, amiből jól látszott, hogy a szervezők semmit sem bíztak a véletlenre: Michael Haneke, Lars Von Trier, Pedro Almodóvar, Quentin Tarantino, Alain Resnais, Ang Lee, Ken Loach, Jacques Audiard, de itt volt Johnnie To, Park-Chan-wook, Brillante Mendoza, sőt Gaspar Noé is, és ezzel még korántsem teljes a lista. A filmjeik azonban túlnyomó többségében csak jók voltak, és persze már ez is méltányolandó, de igazán kiváló csak kevés akadt közöttük – igaz, a nézhetetlenül rossz filmek tábora sem volt sokkal szélesebb. A nagy mesterek csak azzal okoztak csalódást, hogy nem tudtak valami igazán eredetivel előrukkolni, többnyire saját, jól bevált témáikat ragozták több-kevesebb sikerrel, ami általában nézhető és élvezhető, de nem nyújtott túl maradandó élményt.
Voltak természetesen kivételek is, mint Michael Haneke, akinek fekete-fehér, a terror falujának is nevezhető vidéki krónikája olyan precízen kivitelezett és jól irányzott gyomorszájon vágás, amelyet nem lehet kivédeni, és amelynek utóérzetétől sokáig nem igazán lehet szabadulni sem. Ha valaki tud tárgyilagosan, szinte jeges távolságtartással beszélni az erőszakról, az emberi természet sötét mélységeiről, az az osztrák mester, aki megérdemelten vitte a(z Arany) Pálmát a Das Weisse Band-ért (White Ribbon).
Haneke filmjével fej-fej mellett haladt végig a rendkívül szoros versenyben Jacques Audiard az Un Prophèt-tel (A Prophet), amelyet sokan biztos befutónak tartottak, csakúgy, mint főszereplőjét Tahar Rahimot, aki kezdő létére elképesztő profizmusról tett tanúbizonyságot. Helyette végül is az osztrák Christoph Waltz vehette át a legjobb férfi alakításért járó díjat. Waltz egy kegyetlen, de művelt és kifinomult módszerekkel dolgozó, magas rangú SS-tisztet alakított Quentin Tarantino Inglorious Basterds című filmjében, amely Waltz nélkül, még a rendező saját bevallása szerint sem sokat érne. Tarantino ugyan végtelenül szerényen kijelentette magáról, hogy ő az Isten, azért mi tudjuk, hogy néha az istenek is a fejükre esnek, és akkor (gondoljunk csak a Halálbiztosra!) nagyot koppannak. Az sem árt, ha a szóban forgó istenek nem telnek el ennyire önmaguktól, és meghallgatják mások véleményét is. Ha lehet hinni a híreszteléseknek, Tarantino most hallgat a jó szóra és újravágja a filmet, mert bizonyos dialógusai igencsak hosszúra és teljesen érdektelenre sikeredtek, a történet különben is eléggé soványka két és fél órára.
Lars Von Trier is – aki a maga szerénységében szintén a legjobb rendezőként tartja magát számon – úgy döntött, hogy megválik az Antichrist „legérdekesebb”, vagy inkább a legtöbb szóbeszédre okot adó jeleneteitől. (Ettől kétségtelenül forgalmazhatóbb lesz a film, de nem biztos, hogy jobb is lesz. Ráadásul itt Cannes-ban éppen a szaftosabb jelenetek hírére álltak hosszú, kígyózó sorokban órákig az emberek.) A díjátadót követő sajtótájékoztatón fel is tették a kérdést a legjobb férfi alakításért kitüntetett Waltznak és a Trier Antichrist című filmjében nyújtott alakításáért a legjobb női alakításnak járó díjjal kitüntetett Charlotte Gainsbourgh-nek, hogy mit szólnak hozzá, hogy éppen ez lesz az a két film, ami a legnagyobb fazonigazításon megy majd keresztül. Gainsbourgh csak annyit mondott, hogy ő a maga részéről el nem tudja képzelni a filmet a sokat vitatott jelenetek nélkül, Waltz pedig azzal nevettette meg a részvevőket, hogy igen, ő is hallotta, hogy meg lesz vágva mindkettő, sőt ő azt is hallotta, mi lesz a kivágott jelenetek sorsa: „Szerintem össze lesznek vágva”. A duma-horror érdekes kombinációját adná a kettő együtt, az már biztos.
Idén egyébként szinte minden film embert próbálóan hosszú volt. Két, két és fél órás játékidőt nehéz egyenletesen megtölteni, ezért a legtöbb filmből nyugodtan lehetett volna vágni ezt-azt. Ha lehet hinni a szóbeszédnek, Gaspar Noé Enter the Void című filmjét is újraigazítja majd az argentin származású rendező, és ez rá is fér, nem elsősorban azért, mert kereken két és fél óra, hanem, mert bizonyos jelenetei öncélúan hosszúnak tűnnek, míg más elemek, csakúgy, mint némely dialógusrészlet, teljesen aláássák a film egyébként egyszerű, de nagyon is megfontolandó mondanivalóját. Noé provokációja, úgy tűnik, ezúttal igencsak visszafelé sült el, túl sokat akart és a sokk helyet többnyire inkább csak nevetés lett a vége. Az én első reakcióm is nagyon negatív volt a filmmel kapcsolatban, ám visszamentem még egyszer megnézni. Másodjára, ha az ember ki tudja kapcsolni belőle a zavarónak ható elemeket, az Enter the Void kifejezetten érdekesnek tűnik. Ezt viszont nem sokan tették meg és első felindulásukból többen alaposan leírták a provokátort. (Egyik francia ismerősöm is benne van abban a bizottságban, amely a válogatást végzi, és elmesélte, hogy a munkájuk során ilyen vitát még egy film sem váltott ki, mint a fent említett Enter the Void. Maga Gilles Jacob is nagyon tiltakozott a bemutatása ellen, de Thierry Frémaux körömszakadtáig harcolt érte és végül is győzött.)
A magam részéről meglettem volna az Antichrist sokkoló jelenetei, Tarantino elnyújtott és semmitmondó szófosásai, vagy éppen Noé nevetségesnek ható provokációi nélkül, mégis érdekes elsőként látni ezeket a filmeket és megtapasztalni egy szélesebb közönség reakcióit, mert aztán lehet, hogy soha az életben nem láthatjuk majd őket ebben a formában. Itt mi vagyunk a tesztközönség, a kísérleti nyulak, ami kellemetlen tud lenni, mégis kétségtelenül ad valami pluszt.
Ha már a sokkolásról van szó, muszáj megemlíteni az Un Certain Regard szekció díjnyertes filmjét, a görög Yorgos Lanthimos Kynodontasát (Dogtooth), amely ugyancsak nyers és brutális, pedig csak egy család története, és jóformán ki sem mozdul a családi ház és az azt körülvevő kerítés falai közül. A főszerep az apáé, aki mindenáron meg akarja védeni családját: feleségét, fiát és két lányát, a külvilágtól, míg ki nem esik a „kutyafoguk” (szemfoguk), mert a szülők arra tanítják a gyerekeiket, hogy csak akkor állnak készen arra, hogy elhagyják a szülői házat, ha a szemfoguk kiesik. A kamaszkorú gyerekek furcsa játékokat játszanak, és különböző módon próbálják levezetni a feszültségeiket, melyek egyre szörnyűbb tettekre sarkalják őket, mert hiába a külső hatásoktól való elzártság, a kegyetlenség és a deviáns viselkedés az emberből magából fakad, illetve ebből az extrém helyzetből, amiben az apa tartja a családját.
Egy másik családi dráma is szerepelt a szekcióban À Deriva (Adrift) címmel Heitor Dhalia rendezésében, a franciák nagy kedvencének Vincent Casselnek a főszereplésével. Kedves és szerencsére a bevett klisék helyett, némi eredetiséggel operáló családi történet ez, amelynek középpontjában egy fiatal lány, Filipa (az ígéretes Laura Neiva megformálásában) áll, aki egyszerre tapasztalja meg a kamaszszerelmek buktatóit és szülei kapcsolatának felbomlását. Mindezt sok napsütéssel és szép képekkel tálalja a brazil rendező egy olyan filmben, amelyben kivételesen senkit nem erőszakolnak meg, nem gyilkolnak meg, ami ezen a fesztiválon igencsak ritkaságszámba ment. A véletlen hozta csak, hogy a hazájában szintén népszerű fiatal francia színész Grègoire Colin első rövidfilmjét is éppen aznap este mutatták be egy másik szekcióban. A La baie du renard tengerparti képei és melankolikus hangulata tökéletes felvezetésnek bizonyult Heitor Dhalia filmjéhez.
A zsűri sem hagyta díj nélkül, a közönség pedig ismételten a szívébe zárta a román filmeseket. A Poliţist, adjectiv (Police, Adjective) Corneliu Poromboiu rendezésében kicsit fárasztó ugyan néha, de a maga statikusságával és ismétléseivel jól elkapja az általa ábrázolt közeget. Akik a kommunizmusban nőttek fel, nagyon is értik, a többiek pedig jól szórakoznak azon, amiről az öt román rendező (Hanno Höfer, Răzvan Mărculescu, Cristian Mungiu, Constantin Popescu, Ioana Uricaru) mesél: Románia „aranykorának” városi legendáin, az Amintiri din epoca de aur (Tales from the Golden Age) című filmen.
Mára a Croisette kiürült, Cannes egy kicsit elcsitult a záróceremónia és a szintén hosszúra és ugyancsak semmitmondóra sikerült zárófilm után, amely Coco Chanel és a zeneszerző Igor Sztravinszkij szerelméről szólt Jan Kounen rendezésében.
