Az ünnepélyes 65. évforduló kevéssé sikerült ünnepélyesre, és ez nem a fesztivál hibája, sokkal inkább a mostoha időjárásnak tudható be. Ritkán hallani olyat, hogy Cannes-ban az idő gyakoribb beszédtéma, mint a filmek, de idén az egész fesztivál hangulatára rányomta bélyegét a sok eső és a borús, hűvös időjárás. A vége felé felcsillant a remény néhány napsugár formájában, de aztán a záró eseményre ismételten, minden addiginál hevesebben, szakadt a nyakunkba az ég. A filmekre viszont nem lehet panasz.
Látni lehetett már a program meghirdetésekor, hogy erős lesz a mezőny, sok biztosnak vélt befutóval, de az mindig kérdéses még olyankor, hogy képesek-e a nagy nevek hozni a tőlük várt szintet.
Megrendítő versenyfilmek
A fesztivál Wes Anderson Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) című filmjével nyitott, ami egyben mutatja azt a tendenciát is, hogy idén több amerikai független produkció is szerepelt a mezőnyben, felsorakoztatva a legnagyobb sztárokat, akik a nevüket és arcukat adták ahhoz, hogy ezek a filmek egyáltalán elkészüljenek és kikerüljenek a nemzetközi filmforgalmazásba. Méltán nevezhető az indie filmek egyik utolsó mohikánjának, Wes Anderson, mivel ő még Super 16-os kamerával forgatta a 60-as években játszódó történetét két meg nem értett kamaszról és talán ez volt az utolsó ilyen lehetőség, mert – amint ő is kiemelte a sajtótájékoztatón – a Technicolor Labor jövőre már nem vállalja az ilyen filmnyersanyag előhívását, így hamarosan minden HD-ben készül majd. Ráadásul, igazi független produkcióhoz mérten, a Holdfény királyság színészeinek sem volt külön lakókocsijuk és saját maguk voltak felelősek a sminkjükért. A film önéletrajzi vonatkozásáról kérdezett Anderson a sajtókonferencián elmondta, hogy a Holdfény királyság elsősorban meg nem valósult kamaszkori vágyairól szól, némi önéletrajzi beütéssel, mivelhogy a film főhőséhez hasonlóan, ő is megtalálta a hűtőszekrény tetején, a „Hogyan boldoguljunk problémás gyermekünkkel?” című nevelési tanácsadókönyvet, amit biztosan nem a testvérei miatt olvastak a szülei. A film premierjén megjelent az éppen a Die Hard 5. részét forgató Bruce Willis is, aki kétségtelenül a megnyitó legnagyobb mozicsillaga volt.
Idén 22 film versenyzett az Arany Pálmáért és szokatlan módon a nyitófilm is beletartozott a versenybe. A mezőny erős volt, a verseny pedig szoros, a filmek többsége nem okozott csalódást, de igazán kiváló alkotás most is csak maréknyi volt a mezőnyben. Sokan jósoltak 2009-ben Jacques Audiard Prófétájának Arany Pálmát, de akkor be kellett érnie a zsűri nagydíjával. Audiard idén csak kedvező kritikát kapott, de díjak tekintetében üres kézzel távozott a Croisette-ről, pedig emlékezetes film a De rouille et d’os-t (Rust and Bone/Rozsda és csont). A cselekményt Craig Davidson azonos című novelláskötete inspirálta és az Oscar-díjas Marion Cotillard nyújt benne remek alakítást, mindezek ellenére a De rouille et d’os nem üti meg azt a mércét, amit Audiard A prófétával állított fel önmaga előtt.
Tulajdonképpen a bemutatójuk után már tudni lehetett, hogy az Arany Pálma Michael Haneke Amour-ja (Love) és Cristian Mungiu După dealurija (Beyond the Hills) között fog eldőlni, bár sokan Leos Carax Holy Motors című alkotását várták a legjobbnak. Végül is a Nanni Moretti vezette kilenctagú zsűri az osztrák direktor, Michael Haneke Amour című filmjének ítélte az Arany Pálmát. (Haneke előző filmjéért A fehér szalagért is megkapta a fesztivál legrangosabb díját 2009-ben.) Nagyon megrendítő az Amour története a szerelemről és az elmúlásról – nem a tomboló ifjú szerelemről és annak elmúlásáról, hanem az időskori egymáshoz tartozásról és a másik elvesztéséről. Csodálatos Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva kettőse, de maga a film befejezése nekem kevésbé tetszett, míg Cristian Mungiu filmjében éppen az volt hihetetlenül találó és tette fel a pontot az i-re. Mungiu a legjobb forgatókönyv díját kapta a După dealuriért és a díjátadón nem mulasztotta el emlékeztetni az embereket, hogy a történetet valójában maga az élet írta. 2006-ban jelent meg Tatiana Niculescu Bran regénye a Deadly Confession, mely egy 2005-ben az egész világsajtót bejárt hír alapján íródott, miszerint a Tanacu apátságban, Romániában vélhetően ördögűzés eredményeként meghalt egy fiatal lány, aki a barátnőjét meglátogatni ment oda. Mungiutól megszokott módon azonban ennél sokkal többről beszél a film, melynek a vásznon most először bemutatkozó főszereplői, Cristina Flutur és Cosmina Stratan megosztva kapták meg a legjobb női alakítás díját.
A zsűri díja Ken Loach rengeteg humorral fűzerezett alkotását a The Angels’ Share-t (Az angyalok részesedése) illette. Jól esett a komor, megdöbbentő és néha sokkoló versenyfilmek közt olyat is látni, amelyik úgy beszél nagyon is fontos problémákról, mint az alkoholizmus, utcai brutalitás, bűnözés és huliganizmus, hogy szerethetőek a figurái és jókat nevetünk a kalandjaikon. Valahogy a fesztiválokon nem megszokott dolog az efféle szórakoztatás, pedig, ahogy Ken Loach és állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty bizonyítja, így is lehet az éppen aktuális társadalmi problémákról beszélni. Loach egyébként a sajtókonferencián azzal indokolta a könnyed hangvételt, hogy csak így tudott hű maradni a figurákhoz. A humor esszenciális része a közmunkára ítéltek egyébként sivár hétköznapjainak és ha ez nem lenne benne a történetükben, akkor az nem is róluk szólna.
Akik kiverték a biztosítékot
Inkább csak kínunkban nevettünk Ulrich Seidl Paradies: Liebe című filmjén, melyet kifejezetten kényelmetlen volt nézni. Láttunk pedig már szexet eleget a vásznon, de ritka az, amikor a szexualitás ennyire feszélyezi az embert. Egy magányos ötvenes nő (Margarethe Tiesel) és korosodó barátnőinek szexkalandjai Kenyában a kulturális különbségek és a fehér (szex)turisták kizsákmányolására építő őslakosok viszonya minden, csak nem egyszerű és még véletlenül sem izgató. Ha már kihasználásról van szó, ez a film igencsak felveti azt a kérdést, hogy meddig is mehet el egy rendező, ha a színészeiről van szó, az alkotói fantáziájának megvalósításában. A színészek kihasználásának kérdése többször előkerült Carlos Reygadas mexikói rendező korábbi filmjei kapcsán is. Idén Cannes-ban viszont egészen más miatt lett Reygadas a fesztivál egyik legtöbbet emlegetett neve. Mozija, a Post Tenebras Lux alaposan kiverte a biztosítékot a sajtónál és a közönségnél is. Napokig zengtek a hírek a negatív visszhangtól, mire – legnagyobb meglepetésünkre – a Post Tenebras Lux megkapta a legjobb rendező díját. Azt le kell szögezni, hogy nagyon különös, egyedi látásmódú és merész filmről van szó. Az expozíciója különösen lenyűgöző, akárcsak a kameramunkája, de a történet annyira fragmentált, olyan finom utalásokkal és távoli asszociációkkal dolgozik, hogy nagyon nehéz megérteni vagy éppen élvezni azt. A zsűri bevallása szerint őket is megosztotta Reygadas munkája, és egyébként is hangsúlyozták, hogy egyik döntésük sem volt egyöntetű, hosszú viták előztek meg minden díjat. Reygadas védelmében kiemelték, hogy megfogta őket az a kivételesen nagy alkotói szabadság, meg nem alkuvás és kockázatvállalás, amit a mexikói rendező képvisel és az, ahogyan a magányról, az elszigeteltségről, a kultúrák és társadalmi rétegek közötti különbségről beszél. Ezzel egyet is értek és kétségtelen, hogy bármennyire is nem szerettem Reygadas ezen filmjét, az tény, hogy olyan alkotás, amit nehéz kitörölni a gondolataimból és szeretném majd alkalom adtán még egyszer megnézni – bár gyaníthatóan akkor sem fog jobban tetszeni.
A magam részéről nem értem, hogy nem kapott díjat Leos Carax Holy Motors című filmje, melyet nemcsak én, hanem sokan mások is Arany Pálmásnak vártunk. Ez, ha lehet, akkor még Reygadas filmjénél is eredetibb és merészebb alkotás. Nem akarom Haneke zsenialitását elvitatni, de Carax filmje mind történetében, mind képi ábrázolásában annyira originális és ámulatba ejtő, hogy mindenképp az élbolyba kellett volna tartoznia a díjak tekintetében is. A zsűritől számon is kérték ezt a díjátadó utáni sajtókonferencián, mire csak annyi volt a válasz, hogy három film osztotta meg őket igazán, ebből egyet, Reygadas filmjét díjazták, a többit nem. A mexikói rendező viszont hangos ujjongással lépett be a sajtókonferenciára, mert, mint bevallotta a sajtó napokig megkeserítette az életét és a díj komoly visszaigazolás számára. Én csendben csak azt remélem, hogy Leos Carax műve ki fog kerülni a nagyközönség elé, és meg fogja kapni a neki járó figyelmet és elismerést.
Díjazta viszont a zsűri Matteo Garrone Reality című filmjét, melyet a fesztivál végére jóformán el is felejtettünk. Tisztességesen megcsinált film volt, de ebben az erős mezőnyben a többség simán felülírta az élményt, amit a reality tévéshow-ba vágyó kisember története nyújtott. Nanni Moretti kötelességének érezhette, hogy olasz film is díjat kapjon, de a Grand Prix azért alapos túlzás volt a részéről. Akkor már inkább díjra és említésre méltó a FIPRESCI-díjas Szergej Loznica-film, a V Tumane (In the Fog), ami a szovjet filmgyártás fénykorának és legnagyobbjainak a hagyományait viszi tovább. Méltán megérdemelt volt viszont Mads Mikkelsen legjobb férfi alakítás díja. Mikkelsen végre nem csak tökéletes izomzatát mutathatta meg, hanem azt is milyen kiválóan tud érzelmeket közvetíteni. Thomas Vinterberg Jagten (The Hunt) című filmje minden kliséje ellenére jól megcsinált és működő alkotás és ez nagyban köszönhető a dán színésznek.
Idősödő titkárnők és vérszívók
Idén a legjobb első filmnek járó Camera D’or egy amerikai függetlenfilmmé lett. A független szó ugyan csalóka kifejezés, ahogy azt Nicole Kidman is hangsúlyozta a sajtókonferencián. Behn Zeitlin alkotása a Beasts of the Southern Wild valóban ámulatba ejtő, nagyon is valós történet nem kevés mágikus realizmussal fűszerezve. Ha viszont a függetlenség egyenlő a merészséggel, akkor Lee Daniels The Paperboy című filmje mindenképpen az. Nicole Kidman üdítően hat a szexuálisan túlfűtött, Barbie baba külsejű, a korát vastag sminkkel palástoló titkárnő szerepében, de Matthew McConaughy és a színes bőrű énekesnő Macy Gray sem a tőle megszokott figurát hozza. Matthew McConaughy remek volt Jeff Nichols filmjében a Mudban is, de segítették ebben a partnerei, Sam Shepard és Reese Witherspoon, valamint a két kiváló gyerekszereplő, Tye Sheridan (Az élet fája) és Jacob Lofland. A mindössze harminchárom éves Nichols filmje volt idén a legnagyobb amerikai siker. Nichols maga írta a szövegkönyvet, de saját bevallása szerint sokat merített Mark Twain írásaiból, elsősorban a Huckleberry Finnből és a Tom Sawyer kalandjaiból.
Andrew Dominik Killing Them Softlyjában Brad Pitt egy cinikus bérgyilkos szerepében volt látható, a sajtó mégsem annyira az alakításával volt elfoglalva, mint inkább azzal, hogy Angelina ezúttal nem kísérte el Cannes-ba. A Twilight párja, Kristen Stewart és Robert Pattison viszont itt volt, sőt teljesen új szerepkörben mutatkoztak be. Stewart Walter Salles Kerouac-adaptációjában, az On the Roadban játszott egy szabados erkölcsű tini lányt, míg Pattinson David Conenberg Cosmopolisában, ifjú pénzemberként, amolyan kapitalista vérszívóként filozofálgatott egy limuzin hátsó ülésén. Cronenberg filmje, nem tűnt briliánsnak. Nem rossz, de én ennél sokkalta többet vártam tőle. Ha már szóba kerültek a vérszívók, muszáj megemlíteni Dario Argento 3D-s Draculáját. A kult horrorrendező Deep Red című filmjét még érdekesnek találtam, de sem az az előtti, sem az utána következő filmjeit nem. A Dracula olyan rémesen vérszegény alkotás, amit mulattatóan naiv megközelítése miatt nem szabad kihagyni. Nem lett volna semmi baj vele, ha maga a rendező kicsit több iróniával tálalja, de félő, hogy ez fel sem merült benne és mindvégig véresen komolyan gondolta, ezt a 3D technika ellenére is több évtizeddel idejét múltnak tűnő dolgozatot. Takashi Miike Ai to makotója (For Love’s Sake) bármennyire is bűn rossz, legalább nem veszi olyan komolyan magát, és ettől körülbelül fél óráig még nézhető is.
Cannes és a filmtörténet
A fesztiválon idén Philip Kaufman adott leckét filmkészítésből. Az efféle nyilvános mesterkurzusokat mindig nagy érdeklődés kíséri, ezúttal még két híresség, Nicole Kidman és Clive Owen is eljött az eseményre. Ők egyébként Kaufman legújabb filmjének, a Hemingway és Gellhornnak a címszereplői, melynek aznap késő este volt a díszbemutatója. Kaufman két órán keresztül beszélt pályájáról miközben számos bejátszást láthattunk filmjeiből, többek közt A lét elviselhetetlen könnyűségéből, mely Nicole Kidman kedvenc filmje volt a 90-es években. Kaufman elmesélte, hogy ez volt az a film, melynek kapcsán maga Stanley Kubrick is felhívta őt és éppen az itt is vetített jelenet miatt, amikor is a fiatal feleség Tereza (Juliette Binoche) férje szeretőjét (Lena Olin) fotózza. Az egyszerre erotikus és feszülten drámai jelenet kapcsán a részletekre kínosan ügyelő Kubrick csak annyit kérdezett Kaufmantól, hogy honnan sikerült olyan korabeli fényképezőgépet keríteniük. Kaufman erre így emlékezett: „Szerettem volna betekintést nyerni ennek a perfekcionista embernek az erotikus fantáziavilágába és gondoltam, ennek a filmnek a kapcsán erre most alkalmam lesz. Hát, megkaptam! Honnan vetted a fényképezőgépet? Na, ennyit Kubrick rejtett erotikus fantáziájáról és arról, hogy mennyire is engedett betekintést abba.”
A fesztivál klasszikusokat vetítő sorozatában volt látható a Cannes Classics sorozat befejező darabjaként Pálfi György Final Cut: Hölgyeim és uraim című filmje. A sikeres bemutató méltó lezárása volt a szekciónak és csodálatosan összefoglalta a filmművészet elmúlt 116 évét. Külön jó hír, hogy az eddig csak fesztiválokon és oktatási célra használatos film forgalmazóra talált a fesztiválon és ezentúl a Wild Bunch fogja terjeszteni a filmet világszerte, illetve gondoskodni a filmrészletek és zenei aláfestések jogainak letisztázásáról.
Noha az eső és a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt az a megszokott fesztiválhangulat, azért a filmekre nem lehetett panasz. A sztárok a szó legnemesebb értelmében állták a sarat a vörös szőnyegen és próbálták mosolyogva mutatni, hogy mit nekik az a néhány csepp eső. Jót tett viszont a mostoha időjárás a vetítéseknek, amiket így sokkal többen látogattak. A 65. Cannes-i Fesztivál díszleteiben ünnepélyesebbre sikerült, mint hangulatában, de a filmek sok mindenért kárpótlást nyújtottak.
