Aki Cronenberg feltámadását a Cosmopolistól várta, annak sajnos csalódnia kell. A kanadai mester beülteti a nézőt a parttalan kapitalizmuskritikán hizlalt életuntság léghiányos limuzinjába, és 108 hosszú percen keresztül nem oldja fel a gyerekzárat.

Nem túl forradalmi felismerés, hogy David Cronenberg előszeretettel szegezi kameráját a korunk technikai és társadalmi fejlődése mögött húzódó destruktív erőkre. Az életmű korai szakaszának testhorrorjaiban rendre a tudomány hübrisze szabadítja ránk a személyiségünket bedaráló kór legkülönfélébb változatait, ahogy a Meztelen ebéd, a Karambol és az eXiztenZ is azt a folyamatot boncolgatja, hogy miként oldódik fel énünk pezsgőtablettaként a technika által felkínált mámorító ingerekben.

Az egykori vérbáró ezúttal a fogyasztói társadalom vérkeringését működtető pénzügyi rendszerbe mártja kicsorbult szikéjét, mely témaválasztás ékesebben bizonyítja az ezredforduló óta egyre növekvő megfelelési kényszerét, mint Robert Pattinson neve a stáblistán. Az alapul választott regény adaptációs kihívásai ellenére is kínálta magát a megfilmesítésre: Don DeLillo valóban némi profetikus hajlamról tett tanúbizonyságot, mikor 2003-ban előrevetítette a gazdasági válság nyomán napjainkban felbugyogó társadalmi frusztrációkat. A zaklatott és futurisztikus trailer megtekintése után sokan bíztak benne, hogy Cronenberg – az utóbbi évtized konvencionális filmcsokrát hátrahagyva – ismét a tőle megszokott zsigerien bizarr szimbolikával mutatja fel korunk nagy szellemi vírusait, ám ez nem jött össze. Sehol sincs az megírva ugyanis, hogy egy prófécia ne lehetne unalmas, így a Cosmoplis sem lett több fontoskodó és fárasztóan bőbeszédű kor-diagnózisnál, mely intellektuális burjánzása ellenére is felszínes kapitalizmuskritikába fojtja a cselekmény jobb sorsra érdemes motívumait.

A film egy fiatal és zseniális csúcsbróker, Eric Packer (Robert Pattinson) egyetlen napba sűrített odüsszeiáját követi végig, akinek legfőbb életcélját pillanatnyilag egy hajvágás jelenti a város túlsó felében található fodrásznál. Ezt a kis rutinfeladatot alaposan megnehezíti az elnöki látogatás és az erőszakba forduló párhuzamos tüntetések nyomán eluralkodó társadalmi káosz, melyen high-tech páncélozott limuzinjával hasít keresztül szenvtelen főhősünk. A Cosmopolis egyik kulcsszava az elidegenedés. Ez a létállapot uralkodik ott bent, a hófehér limo klausztrofób utasterében, melynek bőrhuzatos trónusából tartja Eric hosszúra nyúló tőzsdekirályi audenciáját. Nem is a beszélgetések témája, inkább maga a dialógusszerkezet teszi nyilvánvalóvá, hogy a célját vesztett gazdagság méregdrága osztrigaként szippantja ki az öröm utolsó cseppjeit is az életünkből.

A „dialógus" szó igazából erős túlzás, hiszen az abszurd drámákból és a modernista művészfilmekből unalomig ismert párhuzamos monológok köszönnek itt vissza, melyek során a szereplők következetesen elbeszélnek egymás mellett. Az embert az állati létből kiemelő beszéd értelmetlen, magába forduló játékká silányul. A szavak egy olyan kor puszta mementójaként maradnak fent, amikor még volt mit közölni rajtuk keresztül. Ugyanígy üresednek ki a testi élvezetek rítusai, amiről a beszélgetéseket rendre megszakító lélektelen szexjelenetek során töprenghet el a néző a vetítőterem homályában. Ha pedig a zsigeri örömök már nem nyújthatnak feloldozást a totális közöny állapotából, marad a valóságélményhez vezető királyi út, a fájdalom – és ezzel el is érkeztünk a film másik kulcsszavához: az agresszióhoz.

A lesötétített, hangszigetelt és természetesen golyóálló szélvédőkön túl ugyanis nem a közöny, hanem a féktelen harag az úr. A mély gazdasági különbségek ellen tüntető tömeg formátlan, fenyegető masszaként öleli körül a gazdagok életunt világát féltékenyen őrző luxusautót. Cronenberg láthatóan élvezi a szatirikus ellenpontozást: a megvadult tüntetők többször megtámadják a kocsit, míg annak utasai rezzenéstelen arccal folytatják elvont elmélkedéseiket a pénzvilág és a társadalom paradoxonairól. A közelség és távolság ezen abszurd egyidejűsége fedi fel legtisztábban a Cosmopolis radikális rendszerkritikáját. A film olvasatában a kapitalizmus két dehumanizálódó embertípus kitermelésére képes: akit a nyertesek oldalára dob ki a gép, annak a teljes elidegenedés, aki viszont a vesztesek népes táborába kerül, annak az erőszakba átcsapó frusztrációk zabálják fel a lelkét.

A két világ persze végül mégis találkozik egymással, hiszen a főhőst legyőzhetetlen gravitáció vonzza az őt fenyegető erőszak legfőbb forrása felé. A beszéd, a szex, a pénz, a motiválatlan fájdalomokozás különböző formái, sőt még a hőn áhított hajvágás sem nyújtott feloldozást – Eric tehát saját merénylőjében sejti az utolsó esélyt. Kettejük párbeszéde csak végletekig ragozza a film hosszasan sulykolt alapképletét, a hatásvadász befejezés pedig látszólag nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon sikerül-e Ericnek megváltania magát a feléje áradó gyűlölet által, mely a gazdagok utolsó kiváltsága a Cosmopolis disztópiájában.

Fontos megjegyezni, hogy a filmet a legkevésbé sem a színészi imidzsváltásán igyekvő Pattinson laposítja el. Az Alkonyat sztárja meggyőzően hozza a kiégett huszonéves brókerzseni figuráját, ám Cronenberg adós marad a felkavaró társadalmi vízióval. Hiába a DeLillo-i monológok időnkénti elméssége, a fárasztóan agyonbeszélt jelenetek, a leegyszerűsítő világmagyarázat, és az elidegenedés művészi ábrázolásának felvonultatott közhelygyűjteménye feszengős élménnyé teszi a filmet. A jobb pillanatok egy kellően bizarr szatíra távoli ígéretét rejtik magukban, mely sajnos nem bizonyul többnek a nagyváros szmogtól sötétlő egét beragyogó röpke délibábnál.