Ha a pokol egy kortárs művészeti galéria, akkor nagy eséllyel van benne egy apró, de nagyon világos tér, ami első látásra Jysk-showroomnak tűnik, de aztán bárhova néz az ember, mindenhol fröccsöntött mikropéniszekbe ütközik. Kicsit ilyen érzés nézni a The Curse-öt, Nathan Fielder és Benny Safdie SkyShowtime-os sorozatát, ami kinek kortárs médiakritika, kinek párkapcsolati reality komédia, de valahol mindegy is. A The Curse ugyanis akkora szerzői cringe-parádé, mint amekkora utoljára a Twin Peaks volt.
Nathan Fielder kétségtelenül a reality Rick Rubinja, az egyik legeredetibb hang ebben az igencsak sokszorosítható műfajban. Fielder az utóbbi tíz évben Amerika legnézettebb és ennél fogva leginkább közönséges műfaját emelte egészen újszerű és magas szintre, a The Curse pedig egyfajta csúcspontja ennek. A 2013-ban indult Nathan for You-ban a Kész átverés-koncepciót kiforgatva kisvállalkozásnak próbált segíteni a bizniszben abszurdnál abszurdabb ötletekkel, amikben általában nem volt köszönet, de legalább mindenki nagyon kellemetlenül érezte magát. Az Office humorát idéző sorozat megfelelően cringe volt ahhoz, hogy csak bizonyos réteghez jusson el, ennek ellenére öt évadon át futott a Comedy Central műsorán. Ezt követően jelent meg A próba, Fielder még szubverzívebb, szintén kandikamerás sorozata, amiben a szereplők valós, az életükben is bekövetkező helyzeteket „próbálhattak el”, annak érdekében, hogy majd „a valóságban” könnyebben helyt tudjanak állni. Fielder meggyőződéssel és rezzenéstelen arccal tesz komikussá valóságos, de teljesen abszurd szituációkat, elhelyezve ezzel magát a fikció és a dokumentarizmus közötti, megkérdőjelezhető etikájú senkiföldjén.
Minden vicc kockázatos – Nathan Fielder: The Rehearsal / A próba
A próba az elmúlt időszak egyik legzavarbaejtőbb, etikailag legmegkérdőjelezhetőbb, ugyanakkor legzseniálisabb sorozata.
Ezen a számára már jól ismert területen lépett tehát egy nagyot a fikció felé és a Safide-testvérek (Jólét, Csiszolatlan gyémánt) színészként is aktív tagjával, Benny Safide-val karöltve megírta a The Curse-t, az első teljesen szkriptelt és minden eddiginél elborultabb sorozatát. Az első részben egy forgatás közepébe csöppenünk: Asher és Whitney (Fielder és Emma Stone) egy nagyon erősen tetovált, látszólag hátrányos helyzetű mexikói férfit hallgatnak a kamerák előtt, a rendezői monitor mögött pedig Dougie (Benny Safdie) ül. Nemsokára kiderül, hogy a Flipantrophy nevű sorozat forgatásán járunk, ami a friss házaspár passzív házainak értékesítését és közösségformáló tevékenységét követi végig. A Dougie által rendezett sorozatot a kezdeti bizonytalanságok ellenére végül berendeli a tévé, Asher és Whitney pedig minden erejükkel azon dolgoznak, hogy ne csak ők, hanem az egész világ is láthassa, hogy mennyire jó emberek. De azok valójában? Szinte egyből kiderül, hogy nem, sőt, talán rosszabbak bárkinél, akit ismerünk. Asher Dougie unszolására pénzt ad egy parkolóban üdítőt áruló kislánynak a kamera kedvéért, de ahogy leáll a felvétel, visszakéri azt, mire a kislány megátkozza őt. Ezzel indul el egy lassú tempójú, de annál kíméletlenebb szarcunami, ami mindhárom szereplőt másféleképpen rántja magával.
Az alapszituáció elsőre egyszerű is lehetne, hiszen a sorozat felütése egyből szembeállítja a szereplők valóságát az általuk megalkotott képpel, a film médiuma pedig egyből berántja az örök, már unásig ismételt fikció-realitás kérdést. Ez a The Curse alapja, de központi kérdései sokkal bonyolultabbak, jelentését egy mondatba sűríteni pedig egyszerűen lehetetlen. A három főszereplő perspektíváján át megyünk forgatásról forgatásra és a magánéletükbe is betekintést nyerünk – mindezt a white guilt égisze alatt, a nézőt a lehető legjobban zavarba hozó formában. A pár az elhagyatott és veszélyesnek tartott régió önjelölt védőangyalainak kiáltja ki magát: Whitney pár találkozás után barátnőjének nevezi az őslakos képzőművész Carát (Nizhonniya Austin), aki a helyzetének kiszolgáltatottsága miatt néha rezignált arccal hagyja, hogy szívják a vérét, máskor meg cinikusan megkérdőjelezi Whitney tetteinek autenticitását. Asher ingyen lakhatást biztosít az őt megátkozó kislánynak és családjának, miközben próbálja kideríteni, hogy az egyre nagyobb anomáliákat az átok okozza, vagy simán csak az a baj, hogy nem egy jó ember. A házaspárt marionettbábuként mozgatja a gátlástalan Dougie, aki egyben a szenzáció- és profithajhász érzéketlen média szimbóluma is. Az Asher és Whitney között egyre nagyobb teret felvevő konfliktust dramaturgiai eszközként használja, istent játszva próbál menekülni saját lelkiismerete elől.
Az ők hármasuk mozgatja a sorozat viszonyrendszerét, de a cselekményt a mellékszereplők és az általuk képviselt értékek utáni kapkodás viszi előre. Előkerülnek olyan fontos témák, mint a környezettudatosság, a jótékonyság, a dzsentrifikáció, a művészet társadalmi szerepe, de ezeket olyan jelenetek illusztrálják, amiket lehetetlen szekunder szégyenérzet nélkül nézni, ráadásul Asher erős szimbolikával bíró mikropénisze is a kelleténél többször kerül megmutatásra. Agresszív viselkedés egy tévéinterjún, pisivel öntözött paradicsom megevése, randi, amin az egyik fél részegen elgázolt felesége a téma, értelmetlen, de az alkotó származása miatt felértékelt performansz – ilyen és ehhez hasonló helyzetek elé állítja a sorozat a nézőt, a legtöbb brutálisan vicces, de az utóíze szinte mindig keserű és kellemetlen. Nincs egyértelmű fókusz, s bár értjük, hogy körülbelül mi történik, nem tudjuk, hogy hová fog kilyukadni a több, mint tíz órás tripszerű eseménysor.
A három szereplő párhuzamos nyűglődése folyamatosan kiakasztja a kínosságmérőt, egzisztenciális krízisük mélyen nyugtalanító: olyan, mintha egy horrorfilmet néznénk cringe-komédiával vegyítve. Maceo Bishop operatőr a ’70-es évek kandikamerás esztétikáját idéző tág lencséjén keresztül, távolról látjuk a szereplőket, így ha tudnánk sem akarnánk azonosulni velük. Az alkotók pedig minden tőlük telhetőt meg is tesznek, hogy ne is tudjunk, hiszen mindenki állandóan szerepben van, teljesen mindegy, hogy a filmbeli kamera vagy egy valóságos kamera van előttük. Néha boldog házaspárt játszanak, néha széthulló párkapcsolatukat domborítják ki annak függvényében, hogy mit kíván meg a jelenet. Asher szerencsétlen, humortalan és igazi reflexióra képtelen természete és Whitney önámító, performatív jóhiszeműsége egy olyan egészségtelen párkapcsolati dinamikát eredményez, amiből nem gondolnánk, hogy van kiút (spoiler: van).
Fielder a meta-dokuszériákban szerzett tudása révén a humor számos szintjét teremti meg, az pedig külön vicces, hogy az elismert komikus egy olyan fickót játszik, akit még a humortanfolyamról is elutasítanak. Fielder szerzőisége szépen felolvad a Safdie-univerzum elidegenítő világában, amit nemcsak Benny írói és színészi jelenléte és Josh executive produceri kreditje, hanem a filmjeikből ismert Daniel Lopatin (azaz Oneothrix Point Never) és John Medeski zeneszerzők éteri és rideg hangkulisszája is megteremt. A zene remek összhangban van a Tomas Osinki-stílusú, teljesen tükröződő felületű passzív házakkal, amik teljesen karakteridegenek az új-mexikóiak életérzéséhez és örökségéhez képest, nem beszélve arról, hogy folyton nekirepülnek a madarak.
Mondani sem kell, hogy az immár háromszor Emmy-díjas Emma Stone sosem hagy ki egy esélyt sem, hogy újra bebizonyítsa, hogy méltán tartják generációja egyik legjobb színészének. A műmosollyal manipuláló Whitney-t játsszva nemcsak karaktere szintjén ellentétes Asherrel: erős mimikája, zilált jelenléte a Fieldertől megszokott minimalista, szenvtelen játékot is ellenpontozza. A vágást alaposabban figyelve pedig észrevehetjük, hogy sokszor inkább őt mutatja a kamera, ami nem azt jelent, hogy Fielder gyenge lenne mellette. Csak egyszerűen Stone minden pillanata kihagyhatatlan, Safdie és az őslakos művészt alakító Nizhonniya Austin pedig egy körrel sem maradnak le utána.
A The Curse közel sem egy vasárnap délutáni bindzselés, gyakran vontatott és önismétlő, sőt, sok olyan jelenete van, amitől simán visszajön a húsleves. Kéretlen stílusa, megrögzött zavarba ejtési szándéka mégis felszabadító egy olyan korban, ahol egyre kevesebb alkotás van, ami mer bátran, önreflexíven nyilatkozni – tudván, hogy minden politikai kijelentés üvegszilánkon lépdelés. A társadalmi kérdéskörön túl a Fielder és Safdie alkotta csillogó felszínű, belül légüres ház falait az emberi létezés legalapvetőbb kérdései rengetik meg. Asher, Whitney és Dougie nem feltétlen jó emberek, de szánalmas törekvésük nagyon emberivé teszi őket. A sorozat egy vetéléssel kezdődik, és egy meglehetősen tágan értelmezhető születéssel ér véget, szó szerint elszállt módon. Asher és Whitney látszatvalóságát sem kerüli el az élet természetes körforgása, ahogy minket sem fog. Hogy ez átok vagy áldás? Valószínűleg soha nem derül ki.
