A Safdie-testvérek mesterművében Adam Sandler fantasztikusan kelti életre az utóbbi évek egyik legösszetettebb és legbizarrabb karakterét. A Csiszolatlan gyémánt minden bizonnyal a legjobb film, ami valaha készült a szerencsejáték-függőségről.
Josh és Benny Safdie filmjei a málhás, transzformatív stressz filmjei. Zavarba ejtő aritmiával pulzálnak a vásznon, mint egy nyomás alatt őrülten kalimpáló szív, ami épp feladja. Az omnipotens pánik jeges verítékének bűze körbelebegi a testvérek 2014-es Heaven Knows What című nagyszerű drogdrámájának heroinista főszereplőjét és a 2017-es Jólét (Good Time) elcseszett főhősét is, mindkettőt a rájuk nehezedő elkeseredettség mozgatja addig, amíg lehet. A káosz által egyszerre éltetett és elveszejtett karakterek ezek, az a rohadt karma meg a célegyenesben vágja pofán őket. A tomboló nyughatatlanság precízen felépített mikrobirodalmában együtt lélegzünk velük, érezzük őket. A testvérek ebben a destruktív karakterektől hangos világcsökevényben – ami mindig New York – alkotnak maradandót.
Minden tekintetben mesteri legújabb filmjük szörnyszülöttje, Howard Ratner (Adam Sandler) is ezt a szétrobbanás határán álló teret tölti ki atavisztikus személyiségével. Howard a Nagy Alma bazári őrülettel zsivajgó gyémánt-negyedének torz kiskirályaként húzza le az ékszerek és Rolexek bűvöletében boltjába betévedő népet. Története egy afrikai gyémántbányában kezdődik, ahonnan illegálisan átcsempésztet egy ritka, elvileg dollármilliókat érő csiszolatlan fekete opált. A film lenyűgöző főcímében a kamera a drágakő mélyébe hatol, feltárja a textúrájában megbúvó univerzumot, majd pedig Howard végbeléből metaforikus erővel kikúszva telepszik meg végérvényesen az ékkőnepper mocskos aurájában. Az utóbbi évek legerősebb nyitójelenetének taglója idővel értelmet nyer, csak meg kell hozzá ismerni ezt a ritka nagy idiótát.
Howard nemcsak szerencsejáték-függő, hanem rizikó-függő. Az opált egy aukción tenné pénzzé, a pénzzel pedig kifizetné egyik tetemes adósságát a sok közül. Ebbe viszont bezavar többek között az, hogy a misztikus kő meghülyíti Kevin Garnettet. A legendás NBA-sztár (aki egyébiránt óriásit alakít) be is nyeli az opált, a cselekmény pedig valahol itt indul. De indulhat akár korábban is, ki tudja. A lényeg az, hogy a széteső házasságától és a romokban heverő magánéletétől szorongatott Howard az értelmezhetetlenül bonyolult sportfogadások labirintusa, a tétek folyamatos emelése, a bukmékerek, seftelők és izomagyú behajtó-gorillák, a sunyi kamubarátok és érdekférgek feldolgozhatatlanul masszív tömegén keresztül próbál meg létezni, hazugságokba és ígéretekbe és vak vágyakba veszve. Howard nem normális. A konstans szorongás tartja életben, tartja mozgásban. A Safdie-testvérek korábbi karaktereivel ellentétben a szorongást Howard nem szenvedi, hanem választja. Ha minden rendben lenne, önmaga beszürkült árnyékaként zuhanna az unalom katatóniájába: egyszerre kell valamiért rohannia és valami elől rohannia. Megállhatna, de fejében minden interakció egy kíméletlen verseny, egy lehetetlenségében vonzó lehetőség. Tisztában van azzal, hogy miért utálják, hogy miért kerülik, hogy miért akarják a halálát. Pont leszarja, ha nem szimpatizál vele senki, de a Safdie-testvérek sem kérnek ilyesmit. Howardra a hétköznapi, szomorú, fájdalmas és persze humoros abszurditás megtestesítőjeként néznek, fejüket csóválva.
Persze, tök jó film A Cincinnati kölyök és A szerencsejátékos. A testvéreket minden bizonnyal inspiráló Kaliforniai pókerparti talán még jobb is. A Hazárdjáték és a Pókerarcok már kevésbé. A Csiszolatlan gyémánt viszont minden bizonnyal a legjobb film, ami valaha készült a szerencsejáték-függőségről. A testvérek tökéletesen látják a lényeget, ami a stressz. A nyomástól lassan kiégő idegvégződések stimulálásához egyre nagyobb és nagyobb nyomás kell. Ha nincs stressz, nincs pánik, nincs szorongás, nincsenek egymást gerjesztő téveszmék, akkor Howard sincs. Ugyanakkor prédikációnak nincs helye, ez nem az a film. El sem hangzik benne a „függőség” kifejezés. Azt viszont, hogy itt a lét tényleg a tét, mindenki érzi. Howard nyomorult élete ciklikus mintát követ: valamit nagyon elkúr, aztán valahogy megoldja, de a megoldással újra elkúr valamit és így tovább. Az elkúrási ciklusok azonban az önsorsrontás örvényében kavarogva lassan elérik a mélypontot. A Csiszolatlan gyémánt az örvénnyel szemben úszó Howard.
Sokan, sokszor leírták már, hogy Adam Sandler utoljára ekkorát a Kótyagos szerelemben (Punch Drunk Love) játszott. Unalmas, berögzült, reflexszerű állítás ez, melynek árnyékában mindig ott van az a kritikusi értékítélet, hogy a debil vígjátékairól híres Sandler nem jó színész. Sem Paul Thomas Anderson, sem Noah Baumbach (Sandler nagyszerű a The Meyerowitz Storiesban is), sem pedig a Safdie-testvérek nem találták fel újra Sandlert, csupán csak új keretet adtak annak a retardált, tutyimutyi, de mégis vészesen impulzív férfigyermek-perszónának, amit Sandler fiatal stand-up komikusként kezdett el tökéletesítgetni. A Csiszolatlan gyémánt kontextusában ez a tipikus Sandler-karakter annyira ki tud nyújtózni és el tud mélyülni, hogy ettől újszerűnek hat. Üres tekintetű, bárgyú mosolyú figuráinak cinikus, keserű humora mögött mindig ott feszül egy kiadós dózis elfojtott frusztráció és tehetetlen düh, mindebből pedig fel is tankol a Safdie-testvérek remekében. Ez a nagy különbség a Kótyagos szerelem és a Csiszolatlan gyémánt Sandler-alakításai között: Anderson nyomorult főhőse mintha nem akarná észrevenni saját érzéseit, mintha tagadná dühét, vágyát, elkeseredettségét, miközben a testvéreknél Sandler tobzódik a félpercenként felpiszkált frusztrált haragban. Mindezt teszi úgy, hogy Howard érdemes marad némi empátiára is, hiszen a mindenkori Sandler-karakter, csináljon bármekkora rohadékságot is, alapvetően melegszívű. Howard sem gané, nem feltétlenül akar ő rosszat senkinek. Sandler soha nem tett még ennyire azért, hogy ez a filmvászon-alteregó minden rezdülésében kézzelfogható, elemezhető, egyszerre rémisztő és vicces és folyamatosan érdekes legyen. Nincs ember, aki Howardot úgy tudná életre hívni, ahogy azt Sandler teszi. Ha számítana bármit is, le lehetne írni, hogy Oscar-díjat érdemlő alakítás ez. De inkább maradjunk annyiban, hogy felejthetetlen.
Egy pillanata sincs a filmnek, ami ne lenne a helyén, mégis olyan, mintha azon nyomban szét tudna hullani apró képpontokra. Darius Khondji kapkodó, ideges, örökös mozgásban keretező és újrakeretező, mindent látni akaró dokumentum-szerű kameramunkája, a sűrű és tömör és ezernyi ingerrel telített kompozíciók, a filmet társíróként is jegyző Ronald Bronstein parádésan feszült tempót diktáló impulzív és lendületes vágásában ott izzik Howard soha le nem álló agya. A zene szintjére emelt idegtépő városi csörömpölés és a szereplők egymásba folyó szövegzajának múlhatatlan kakofóniája Daniel Lopatin (azaz Oneothrix Point Never) dagályosan ömlő pszichedelikus szintihullámaival ellentétezve tetézi a legmagabiztosabb bizonytalanság tökéletesen megvalósított vízióját. A rendezetlenség hibátlan rendje ez, komfort a diszkomfortban. Levegőért, nyugalomért és csendért kalimpálunk Howard nonszensz ámokfutásában fulladozva, de hiába. Csak egy dolog lehet igazán tiszta és világos a Csiszolatlan gyémánt – kizárólag káromkodva dicsőíthető – utolsó jelenete után: remekmű született.
