Adam Sandler legújabb netflixes filmje bölcsebbnek szeretné mutatni magát, mint amilyen, ennek ellenére az átlag streaming-kínálatból bőven kiemelkedik eredetiségével és gondolatvilágával is.
A filmesek nem véletlenül találják meg évtizedek óta a magány egyik legtisztább leképeződését az űrben. A Földet elhagyó ember valóban megszakítja a kapcsolatát az ismert világgal és egy olyan térbe kerül, ami szinte szükségszerűen közelebb viszi őt a saját tudatához. Ez történik az Adam Sandler által alakított Jakubbal is, aki egy hat hónapos küldetésre indul a Jupiter körüli festői felhők megfigyelésére. Az asztronauta közeledik a célponthoz, eközben viszont saját életével is el kell számolnia. Felesége, Lenka (Carey Mulligan) épp elhagyni készül őt, Jakub így mentális utazásra is indul, hogy rájöjjön, mit és hogyan rontott el a nővel való kapcsolatában. Önmaga megismerésében egy különleges, Paul Dano által szinkronizált pók lesz a segítségére.
Az űrhajós egy néhány éve megjelent, magyarul is olvasható, a cseh-amerikai Jaroslav Kalfař által jegyzett A bohémiai űrhajós című regényen alapul, ami leplezetlenül nyúl vissza a kafkai hagyományokhoz. A mágikus realizmus hatásai, a másikban felismert ismerősség, a hétköznapi világ és a fantázia egymással való összejátszása jól ismert kulturális alapokon nyugszik. A történet szerzője a folyamatosan változó identitásban, a mozgásban találja meg hőse – és minden bizonnyal saját maga – otthonát, ugyanakkor a haladás mellett sem teszi le egyértelműen a voksát, hiszen a filmben nagyon fontos lesz a múlttal való szembenézés.
A rendező, Johan Renck (aki korábban olyan sorozatok epizódjait dirigálta, mint a Csernobil vagy a Breaking Bad) félrevezeti a nézőt, hiszen a történet első felében úgy tűnik, hogy itt majd az űrbéli utazás lesz az igazán érdekes. Pedig minden fontos a kabinban, pontosabban a főhős fejében történik. Az űr ilyen szempontból csak háttér. Renck klasszikusokhoz (2001: Űrodüsszeia) és kortárs kultfilmekhez (Gravitáció) egyaránt visszanyúl, amikor a kozmikus magány segítségével tárgyal filozófiai kérdéseket.
Persze azért Az űrhajós olyan mélyre nem megy, mint a korábban említett művek. A rendező megfogalmazza az alapvető dilemmákat a múlt hibáinak helyrehozhatósága és történelem visszafordíthatósága kapcsán, illetve azt is pedzegeti, hogy vajon miért vágyik az emberiség mindig magasabbra, miért kell akár teljesen irreális célokat is kitűzni magunke elé. Ugyanakkor ezeket a kérdéseket csupán felszíneszen kapargatja a film, nincsenek igazán eredeti gondolatai, és ilyen szempontból jogos a mozival kapcsolatban az a kritika is, hogy az említett referenciák által bölcsebbnek akarja feltünteti magát, mint amilyen. Valóban, Johan Renck nem az a rendező, akinek válaszai vannak ezekre az egész emberiséget érintő dilemmákra.
Lélektani szempontból viszont már jóval érdekesebb ez a film. Ugyanis bár Az űrhajós témája a magány, egyáltalán nem veszi adottnak főszereplője állapotát, sőt a legfontosabb tanulság ebben a történetben épp az, hogy Jakub maga tehet a helyzetéről. Valahogy úgy lehetne összefoglalni a film tanulságát, hogy olyan korban élünk, amelyben valóban fennáll az elidegenedés veszélye, de még így is fontos rájönnünk, hogy mi mit tehetünk ennek elkerüléséért. Mi is felelősek vagyunk a helyzetünkért, mondja Renck, Jakubnak pedig fel kell tennie magának a kérdést, hogy miért alakította így az életét. „Eddig azt hittem, hogy ez a viselkedés az egész fajotokra jellemző, de már rájöttem, hogy csak rád” – mondja a titokzatos pók egy ponton a főhősnek ennek megerősítéseként. Az űrhajós tehát egyszerre foglalkozik az általános emberi problémákkal és a lélektani folyamatokkal, és bár nem minden esetben szintetizálja sikeresen ezeket az igényeket, összességében egyediségével, a két szempont összefésülésével meghálálja a néző bizalmát.
Ahogy meghálálja a rendező bizalmát Adam Sandler is, aki úgy tűnik, némileg változtatott a karrierje arányain: még korábban sok gyengébb produkcióra jutott egy-egy, amire felkapta a fejét a szakma (Kótyagos szerelem, Üres város, Csiszolatlan gyémánt), most rövid időn belül a harmadik vállalható alakításával és alkotásával jelentkezik (az előző kettő a Mindent egy lapra és a Ne merészelj eljönni a bát micvámra volt). Meggyőződésem egyébként, hogy Sandler ezekben a filmekben is magát alakítja, csupán az altesti humor helyett pőrén mutatja meg az elesettséget és az arcán megjelenő elemi szomorúságot. Partnere a Maestro után ismét szenvedő feleséget játszó Carey Mulligan, aki bár egy remek színésznő, vázlatokkal nemigen tud dolgozni.
Az űrhajós tehát semmilyen téren sem kiemelkedő film, de mégis van benne annyi ötlet, hogy ne érezzük elpazaroltnak a 100 perces játékidőt. Renck és Sandler karrierjében is van egy-egy ennél jobb film, de ahogy a bevezetőben is említettük, a kortárs streaming-kínálatban meg kell becsülni ezeket a darabokat is.
