Egy modern szerelmi történet, ami kezdetben tündérmesének ígérkezik, majd csavaros módon hátborzongató pszichológiai thrilleré alakul, futóhomokszerűen szippantva magába a meghökkenéstől elkerekedő nézői tekinteteket.
Joe Goldberg (Penn Badgley) első pillantásra egy hétköznapi fickó, aki feltűnésmentesen vegyül el a New York-i tömegben, ám a jófiús kinézetű, kifejezetten sármos kisugárzású könyvesbolt-menedzser sötétebb titkokkal, kényszerekkel és vágyakkal küzködik, mint azt bárki is feltételezné a környezetéből. A nézők számára viszont már az első évad nyitójelenetéből kiderül, hogy Joe a báránybőrbe bújt farkas, azaz a jófiúnak „becsomagolt” pszichopata jellegzetes esete: enyhén szólva zavaros elméjében Guinevere Beck (Elizabeth Lail) jelenti a legújabb tényezőt, kihívást, ami kibillenti egyensúlyából. A fiatal, elbűvölő nő mit sem sejtve lép be a Moonie könyvesboltba, Joe pedig egyből kiszúrja magának, és saját bevallása szerint első látásra beleszeret. Külső szemlélőként viszont rögtön érezhető, hogy nem szerelemről van szó, hanem egyfajta toxikus mánia kezdeti kibontakozásáról.
Joe karakterében már-már rémisztő zsenialitással kerül képernyőre a „mindenki a maga szerencséjének kovácsa” mondás: folyamatosan azon ügyködik Beck háta mögött, hogy „beintegrálja” magát a nő életébe – ezt azonban nem klasszikus romantikus gesztusokkal valósítja meg. Az elvetemült „hősszerelmes” bármit hajlandó megtenni terve kivitelezése érdekében, a kukkolástól és a betöréstől sem riad meg, sőt. Joe megpróbál szisztematikusan eltávolítani minden akadályt, ami potenciális veszélyt jelenthet Beckkel való párkapcsolatára nézve, ezért hamar sötét (és sokszor meghökkentő) fordulatot vesznek az első évad eseményei, Joe cselszövései ugyanis nem úgy sülnek el, ahogy azt ő a kezdetekkor feltételezi.
A protagonista zsenialitása nagy részben Penn Badgleynek, a Gossip Girl egykori „üdvöskéjének” köszönhető, aki hajmeresztő hitelességgel kelti életre a jófiúság és pszichopatizmus közti pengeélen táncoló Joe Goldberget: bravúros színészi játéka, valamint a gyakran költői felütésű, kísérteties monológjai által Joe belső őrlődéseinek, nyugtalanító gondolatainak is fültanúi lehetünk. Joe kettőssége, karakterének komplexitása összemossa a pozitív és negatív pólusok közti határokat, egyfajta morális krízist váltva ki: szabad-e őt kedvelni lelkifurdalás nélkül? Emellett a sorozat ijesztő hitelességgel reflektál arra is – a főszereplő megrögzöttségén keresztül –, hogy a közösségi média által mennyire könnyű nem csak hozzáférni, hanem vissza is élni mások személyes adataival. Vérfagyasztó élmény látni, ahogy Joe egy egyszerű internetes kereséssel megtalálja kiszemeltje Instagram-profilját, és pár szelfiből, címkéből és hashtagből kideríti a fiatal nő lakcímét és időbeosztását.
Miután Beckkel való kapcsolata drasztikus fordulatot vesz, a második évad Joe menekülésével indul: múltja elől New Yorkból egy hasonlóan nagy városba, Los Angelesbe költözik, és még identitását, nevét is megváltoztatja Willre. Bár utálja és monológjaiban keményen bírálja az angyalok városában élő embereket és a „gluténmentes, namaste” kultúrát, mégis úgy gondolja, hogy megtalálta a tökéletes helyet a tiszta lappal induláshoz. Persze új élete sem marad sokáig felhőtlen, megszokott viselkedési mintái, sablonjai hamar utolérik: egy Anavrin nevű bolt könyves részlegén kezd el dolgozni, és rövidesen egy újabb nő lép be az életébe. A kicsit sem ironikus nevű Love (Victoria Pedretti) tulajdonképpen az első évadból megismert Beck felturbózott változata, Joe pedig neki köszönhetően visszatér számos régi, beteges szokásához – azzal a csavarral, hogy Love jobban hasonlít „Willre”, mint ahogyan azt gondolnánk.
A második évad ugyanakkor az elhanyagolt gyermekkori traumák káros hatásairól is szót ejt, felidézve részleteket Joe hányattatott fiatalkorából, testi és leki bántalmazással telített családi hátteréből. Mindez tovább árnyalja a főszereplő jellemét, segít megérteni a nézőnek, hogyan lett az ártalmatlan kisfiúból „szörnyeteg”. Bár maga a sorozat egy pillanatig sem dícsőíti Joe helytelen és sokszor kegyetlen cselekedeteit, védtelen kisgyermek-énje empátiát és szimpátiát gerjeszt a nézőkben, rávilágítva arra, hogy még a „szörnyetegeknek” is van egy sebzett, sebezhető oldaluk.
A Te egyedi, drámai és olykor horrorisztikus csavarokkal fűszerezett történet, ami nem csak rendkívül izgalmas és kiszámíthatatlan, hanem tanulságos is – hiszen már maga a cím is enyhe utalást tesz arra, hogy kellő elővigyázatosság nélkül bárkivel megtörténhet a tragikus, hajmeresztő „lehetetlen”.
