A musicalek világában otthonosan mozgó Lin-Manuel Miranda megrendezte a Rent című Broadway-musical írójának, Jonathan Larson életének azon korszakát, amikor az még a világhírnév előtt a szárnyait bontogatta. Larson a saját felnövéstörténetét is dalcsokorba szedte Tick, Tick... Boom! címmel, mely alapjául szolgált Miranda filmjéhez. Az eredmény: két órányi Élet.

A musicalek egyik rákfenéje, hogy rendkívül könnyen fordulnak giccsbe. Történik mindez azért, mert a műfaj logikájából adódóan, a mindenféle színes-szagos táncbetéteknek köszönhetően rendkívül erősen stilizál és megakasztja cselekményét. Minden dalbetét egyetlen állítást tartalmaz (például: veszekszek a barátnőmmel; csalódott vagyok), így ha rossz ízléssel nyúlnak az egyes elemekhez, a minőség hiánya az egyszerű valóságértelmezés és a megállított idő miatt felnagyítódik, ezáltal a butaságok, vagy a stílustalanság a szokottnál is szembántóbb.

Ez a harsány műfaj, ha nem is ontja magából havonta a kasszasikereket és a filmtörténeti mérföldköveket, időről időre megajándékoz minket egy-egy kultfilmmel, vagy legalábbis szegényebb lenne a kortárs filmtermés enélkül a néhány nagyszerű alkotás nélkül (A nyomorultak, Kaliforniai álom, South Park – Nagyobb, hosszabb és vágatlan). Nem repkednek nyakló nélkül mint a horrorok, de nem is kell eklektikus kísérletekkel lélegeztetőgépen tartani, mint a westernt. A Netflix kínálata ugyan már felhígulóban van, még szép számmal bele lehet futni minőségi saját produkcióba, és szerencsére jelen filmünk is ezt a sort gyarapítja.

Történetünk főszereplője Jonathan Larson, a kilencvenes évek első felében, New York SoHo negyedében élő, musicalírói karrierről álmodozó pincér. Közeledik a harmincadik születésnapja, és ha eléri, saját bevallása szerint nem egy szerző lesz, aki perpillanat étteremben dolgozik, hanem egy éttermi dolgozó, aki otthon írogat. A várva várt áttörést egy nyolc éve csiszolgatott musicaldarab, a Superbia színházi workshopja, azaz egypár színházi producer-nagyágyú előtt megrendezett „demo-bemutató” hozhatja el.

Larson vs. Garfield

A Tick, Tick... Boom!-ban a legszembetűnőbb a kontraszt a film cselekményét és a dalokat illetően. A történet idejét, helyszínét és szereplőit tekintve leginkább képzőművészek analógiái ugorhatnak be, mindenekelőtt az Andy Warholé és a Jean Michel Basquiaté. Ez az a kor és idő, ahol egyszerre van jelen a mérhetetlen pénz és a mérhetetlen nyomorgás, ahol a kokainos partiknál csak az AIDS mértéke nagyobb, ahol a felhőkarcolók alatt szűkösködő bérlakások lyukas padlóin baráti poszt-hippi társaságok alszanak egymás hegyén-hátán. Warholból és Basquiatból nem feel good filmek készültek, jelen anyagunk viszont megkockáztatom, hogy az. Mert nem lehet nem feel good film, ami a küzdelemről szól, arról, hogy a főhős (jelen esetben Larson) alkotni, ezáltal élni, ám nem csak élni, hanem intenzíven élni akar. Remekül, elsősorban a zenék energikusságán és monumentálissá duzzadásán keresztül adja vissza azt a film, ahogyan Larson, a minden áron befutni akaró művész működik.

Egyedül a drámai jeleneteknél szalad meg néhol a jó ízlés, itt-ott már a szakadék felett táncol, ám érdekes módon pont a zene maga (!) az, ami képes visszarántani ezeket a jeleneteket a szenvelgés félelmetes szakadékának széléről. Ez azért fontos, mert minden más musicalben pont a dalok azok, amik átlökik a jeleneteket az ízléstelenségbe. A Tick, Tick... Boom!-nál ez fordítva történne meg, ha sikerülne (szerencsére nem sikerül).

Mint már említettem, a film Larson önéletrajzi musicaljén alapul, ami egy one-man show/mono-rockdráma zongorával előadva. A film szerkezete itt egy kicsit komplikáltabb: megjelenik ez az eredeti felállás is, a narráció szintjé, ezekben a jelenetekben az Adrew Garfield-játszotta Larson egy zongora mögött ülve, néha kíséretet kapva elénekli-meséli a történetet. A tulajdonképpeni film, rendes díszletekkel pedig ennek illusztrációja. Ezen kívül továbbá feltűnik egy női narrátorhang is, aki pedig már Jonathan (filmen kívül történt) (no spoiler, igaz történet alapján készült) korai halálának perspektívájából reflektál a történetre.

Garfield jó, mint mindig, a barátnőjét játszó Alexandra Shipp és a meleg barát bőrébe bújó Robin de Jesús jól kiegészítik, Vanessa Hudgenst illetően pedig a High School Musicalben sem a hangjával volt baj, itt szerencsére csak arra van szükség. A Tick, Tick... Boom! egy energikus, minőségi, hangulatos musical lett, mely inkább csak sármos lesz a giccs felé nyújtózó drámai jeleneteitől, így Jonathan Larson története által egy igazán jó és egyedi alkotással bővült a Netflix repertoárja.