Az 50-es, 60-as évekre a klasszikus amerikai musical kiment a divatból, így aztán egyre kevesebb zenés mozi készült, viszont a korábbiaknál jóval komolyabb témákkal és nagyobb költségvetéssel. E trend legjobbja az 5 Oscar-díjjal, köztük a legjobb filmével kitüntetett A muzsika hangja, amely joggal nevezhető a zsáner legambíciózusabb darabjának és hattyúdalának egyaránt.
Ahogy korának legtöbb sikeres musicalje, A muzsika hangja is egy sikeres, azonos című Broadway-darabon alapul, az 1959-ben bemutatott, Howard Lindsay és Russel Crouse történetéből készült, Richard Rodgers és Oscar Hammerstein által megzenésített produkció azonban további bázisokra is visszavezethető. Maria Von Trapp – akiről a film hősnőjét mintázták – 1949-ben vetette papírra memoárjait The Story of the Trapp Family Singers címmel, amelyet egy nyugatnémet filmadaptáció (Die Trapp-Familie, 1956) és annak folytatása követett. A regény mellett e két film ihlette a broadway-darabot, amit aztán a Fox producere, Richard D. Zanuck konvertált mozifilmmé Ernest Lehman íróval és Robert Wise rendezővel.
A muzsika hangja történelmileg ugyan nem nevezhető hitelesnek (e témát a The Sound of Music: From Fact to Phenomenon című dokumentumfilm tárgyalja bővebben), viszont fő vonalaiban követi Maria Von Trapp önéletrajzi történetét. Ausztriában járunk, hősnőnk (Julie Andrews) egy fiatal apáca, aki ritkán tud megbirkózni a minduntalan rátörő éneklési vággyal (a dalbetétek ennyiben tehát szervesítve is vannak), így szeleburdi viselkedése miatt az egyház elküldi nevelőnőnek egy karótnyelt, özvegy exkapitány, Von Trapp (Christopher Plummer) 7 hírhedten problémás gyerekéhez (akik „nem játszanak, csak menetelnek”). A gyerekek eleinte válogatott csínytevésekkel igyekeznek elűzni őt, de hősnőnknek idővel sikerül feleségként és pót-anyaként újraegyesítenie a családot – ám az addig passzívan ellenálló Von Trappnak ekkor már a nácik elől kell menekülnie.
A műfaj 50-es évekig tartó aranykora után készült musicalekhez hasonlóan A muzsika hangja is komorabb hangulatú az átlagosnál (a legidősebb lány szerelme például a sötét oldalra áll), és az udvarlás sem főtémaként jelenik meg, sőt a film harmadik felvonását akár üldözéses thrillernek is nevezhetnénk. A direktor, Robert Wise a fáma szerint először visszautasította a felkérést, mert túl cukormázasnak találta a történetet, de végül William Wyler kiesése után mégis elvállalta a rendezést. A tapasztalata már megvolt, hisz ő fejezte be a szintén zenés (és szintén Oscar-díjas) West Side Story forgatását, és addigra már több klasszikus hollywoodi zsánerben is letett egy-egy remekművet, a sci-fitől (The Day The Earth Stood Still / A nap, amikor megállt a Föld) a gótikus horrorig (The Haunting / A ház hideg szíve).
Noha a zsáner egyik legfontosabb teoretikusa, Rick Altman szerint A muzsika hangja fantáziátlan Broadway-adaptáció, véleményem szerint hibát egyedül a film alaposan elnyújtott harmadik felvonásában lehet találni. Ha a néző nem tudja, hogy a film 174 perces, akkor a tetőpontnak tűnő esküvő után több alkalommal is érezheti azt, hogy megérkezett a zárókép, de hiába várjuk a stáblistát, a filmnek csak nem akar vége lenni (miközben végig nyilvánvaló, hogy a filmtörténet legaranyosabb családja nem fogja a nácik karmai közt végezni). Ezt leszámítva viszont A muzsika hangja mindenből kihozza a maximumot, amire zsánerfilmként szerződött, még a túlnyújtott befejezés is megfeleltethető a többszörös happy end követelményének. Az ének és a zene sosem volt még ennyire dionüszoszi szegmense musicalnek (szerintem a My Favorite Things című dal a legfülbemászóbb), és ahogy Geoff Andrew írja, e filmben „a zene és az életigenlés elválaszthatatlanul egybefonódik”.
A muzsika hangja 5 Oscart nyert, a legjobb film mellett a legjobb rendezésért, vágásért, hangért és zenéért járót, maga mögé utasítva ezzel a szintén esélyes Doktor Zsivágót. Noha a kritikusok nem voltak elájulva tőle, hatalmas kasszasiker lett, az inflációhoz igazítva máig a harmadik legtöbb pénzt hozó film az USA-ban. Az idő próbáját is kiállta: napjainkig Hollywood családi megapic-készítésének ideális kirakatdarabja, valamint kultfilmnek is joggal nevezhető, még többek között a Family Guy legelső epizódjában is megidéztetik (kedvenc családapánk elveszít egy tehetségkutatót a Von Trapp család miatt). Bírálói tökéletesen marketingelt és financiális sikerre optimalizált szuperprodukciónak bélyegezték, ma viszont már ez jut eszünkbe utoljára A muzsika hangjáról, mivel olyan korból jön, amikor még a blockbustereknek is helyén volt a szíve.