Ha azt mondjuk, hogy a tánc felszabadít, az legalább akkora közhely, mint az, amikor az argentinokról híresztelik, hogy elfojtott sanyarú sorsukat, viharos történelmüket csak a tangó segítségével tudják felszabadítani. Éppen ezért nehéz újat mondani e dél-amerikai táncról. A ritkán rendező belga, Frédéric Fonteyne (Gilles asszonya, 2004) a Tango Librében mégis megpróbálta. Hiába.
Fontos leszögezni a filmmel kapcsolatban, hogy annak ellenére nem(csak) táncfilmet lát a néző, hogy fontos motívumot kap benne a tangó. A 19. század végén és a 20. század elején Argentína fontos mezőgazdasági állam lett, vonzotta a bevándorlókat. Így annyira megborult a nemek aránya, hogy a férfiember vagy kuplerájba járt nőkkel ismerkedni, vagy tánclokálokba. Ez azt eredményezte, hogy egy nőért több férfi is versenyzett, sőt a férfiak évekig egymással gyakorolták a lépéseket. Ez a kultúrtörténeti aspektus annyira megtetszett Fonteyne-nek, valamint (állandó) forgatókönyvíróinak, Philippe Blasbandnak és (az Alice-t is megformáló) Anne Paulicevich-nek, hogy kanyarítottak a témának egy recsegős koprodukciós melodrámát.
A film egy lassított nyitóképpel kezdődik. Az útszéli kigyulladt autó mellett Dominik áll, éppen elsütött fegyverét tartja az őt üldöző fiatal rendőrre, akit akkor sebzett meg halálosan. Az elfuserált bankrablásért a férfi 20 évet, társa, Ferdinand 10 évet kap. Itt lép be a képbe JC (Jean-Christophe), a börtönőr, aki rájön, hogy tánciskolai partnere, az egygyermekes Alice valójában Ferdinand felesége és a baráthoz, Dominikhez is intim szálak fűzik. Hogy hogyan jött létre ez a szerelmi háromszög, azt nem tudjuk meg, de nem is kell, hiszen a film pont arról szól, hogy ez a felemás „család” hogyan alakul tovább. Mikor Ferdinand rájön, hogy neje a smasszerral tölti szabadidejét, egyik kemény argentin rabtársát kéri meg, hogy tanítsa meg őt tangózni, hadd imponáljon majd nejének. A film e része a tánc felszabadító erejének unalmas interpretációja. Majd fokozatosan átkerülünk a szereplők közötti titkok felfejtésébe és elszabadulnak az érzelmek is. Ekkor már „kemény” melodrámába süpped a Tango libre, amelynek egészen banális, sőt már-már abszurd befejezésének az a lényege, hogy Alice még egy „apát” hoz az amúgy is férfikínálatban túltengő „családba”.
A Tango libre alapvetően izgalmas és érdekes témát boncolgat, éppen csak folyton eltűnik a sekélyességbe és akkor vált műfajt, amikor történetrésze kezdene mélyebbé válni. A karakterek sem túl életszerűek. François Daminec (Nathalie második élete, 2011) JC szerepében egy puhány, magányos smasszert alakít, akit a lágy fuvallat is el tudna fújni. Nehéz róla elhinni, hogy bárkit meg tudna fegyelmezni. Nincs kiállása, élettelen figura, aki pontosan betartja a szabályokat, és napról-napra gondosan eteti régen meghalt aranyhalát is. A belga Jan Hammenecker által megformált Dominik talán a film egyik legjobb alakítása: 20 évre lecsukott, masszív külsejű, visszafogott figura, akin valóban érezni, hogy eljuthat az öngyilkossági kísérletig. A férj, Ferdinand szerepe is szürke, leszámítva, hogy rajong feleségéért és haverjáért. Őt a Faun labirintusa (r: Guillermo del Toro, 2008) vérfagyasztó Vidal kapitányát megformáló Sergi Lópezalakítja, meglehetősen jellegtelenül. A központi női figura, az egyben társ-forgatókönyvíró Anne Paulicevich által markánsan megformált ápolónő, Alice őrlődik a férfiak, a munkája és a fia között, a tangóban próbál menedékre találni, ezáltal JC karjaiba zuhan. Valójában azonban ő sem mutat fel valódi karakterfejlődést, a kríziseket színpadias hisztivel oldja és inkább több férfihez ragaszkodik, semminthogy valaki mellett is dönteni tudna. Egyszóval ugyanolyan döntésképtelen szereplő, mint JC.
A film dramaturgiája is egyszerű hatásmechanizmusokra apellál. Az érzelmi csúcspontokon lírai zenei betétek jelzik, hogy most valami komoly történik. Először táncfilmmé, majd börtöndrámává, végül többosztatú melodrámává válik. A szerzők sokat akartak markolni, ezáltal ki is csúszott a kezükből az irányítás. A film folyamatosan hajlik el a giccs, végül az ostoba happy end irányába. A Tango libre kamaradráma, alig pár jelenete játszódik a szabadban. Ebből kifolyólag a képi világa is a belsőkre koncentrál. A rendező állandó operatőre, Virgine Saint-Martin kamerája előtt a sötét tónusú, hideg és kopottas börtönvilág kereszteződik a szintén komor, barokkos tapétával csicsázott, ám ugyanolyan nyomasztó hangulatú belga kisvárosi otthonokkal. Saint-Martinnak sikerült ezt a kettősséget a képi világban összemosni, kamerakezelése inkább egyenletes szakmunka, mint egyéni, karakán fényképezés.
A film legnagyobb problémája saját identitásválsága; egyedi ötleteit nem tudja kibontani, ezért inkább eklektikusan bejárja a műfajokat, megnézve, hogy ötlete vajon hol néz ki a legjobban. Az ellentétek azonban ehelyütt kioltják egymást. Fonteyne rendezése egyszerre akar realista és lírai lenni, szürke és színes, érzelemdús és groteszk. A kavarodás miatt azonban inkább olyan hiteltelenné válik, mint egy szirupos argentin sorozat. A mélyebb gondolatok csak álművészieskedésbe csapnak át; a tánc motívuma végül elsikkad, a zenehasználat szinte eltűnik. Nyolcballábas férfitánc ez a mozi, amely lecsupaszodik a matriarchális családi-melodráma szintjére, négy férfival és egy nővel, akik a záróképek egyikében boldogan nevetnek együtt közös autójukban. Hurrá!
