„Ez nem Jim Morrison, ez Oliver Stone bőrnadrágban.” Ray Manzarek billentyűs elhíresült, a rendezőt illetően nem túl hízelgő szavaiban van igazság, a Doors-film mégis azért tud mai napig kiemelkedni a zenészéletrajzok szürke sorából, mert extravagáns túlzásaival együtt egy (ellen)kulturális fenomén esszenciáját ragadja meg.

Ha valaki látott már filmeket román nyelvű hangalámondásos szinkronnal, VHS-en, az azt jelenti, hogy – rossz hír – túl van már az első virágkorán. Én láttam, többek közt Oliver Stone The Doorsát is; sosem feledem, ahogyan Irina Margareta Nistor „felkonferálta” a legendás zenekart az egyik jelenetben: „És most, Los Angelesből… az Ajtók együttes” („formația Ușile”). Nemrég pedig meghalt Val Kilmer, akit egy egész nemzedék azonosított Jim Morrisonként – és csak most, a film sokadszori újranézése során döbbentem rá, hogy mekkora jelentősége volt ennek az identifikációnak a mi egykori életünkben. Muszáj egy kis szubjektív kitérőt tennem, hogy érthető legyen, miről beszélek. A kilencvenes években voltam tinédzser, amikor, világháló nem lévén, az információkat könyvekből, a televízióból (ó, a hajdani MTV!), nyomtatott lapokból, illetve szóbeszéd útján szereztük be, a zenék zömmel másolt kazettákon terjedtek (például a film soundtrackje is), a szobáinkat színes ifjúsági magazinokból kitépett fotókkal vagy poszterekkel tapétáztuk ki.

Az én szobám faláról évekig egy Jim Morrison-óriásposzter nézett vissza rám (a legendás kitárt karú fotó), nagy nehezen aztán egy pólót is sikerült beszereznem (azóta elveszett). A rendszerváltást követően – az addigi körülményekhez képest – szabadon áramolhattak be nyugatról mindazon tömegkulturális termékek, amelyek korábban gyakran csak a „suttogó propaganda” révén terjedhettek – a jelenség megkésettségét pedig jelzi, hogy a generációm jelentős része évtizedekkel korábbi, rég halott ikonokat talált magának. Utólag visszagondolva, abban, hogy a kilencvenes évek kamaszodó nemzedékéből sokunkban – néhány, de a személyiségfejlődés szempontjából meghatározó évig legalábbis – éppen Jim Morrison figurája és zenéje rezonált leginkább, a másodkézből kapott hanghordozókon, félig-meddig szamizdatban terjedő verskéziratokon kívül jelentős szerepet játszott az évtized elején elkészült életrajzi film, amely felerősítette (vagy inkább saját képére formálta?) az évtizedek óta amúgy is létező kultuszt, a hatvanas évek pezsgő-zavaros szellemiségéből kibomló Morrison-legendáriumot.

A „saját képére formálás”-sal természetesen a rendezőre, Oliver Stone-ra utalok, akárcsak fentebb idézett ironikus mondatával az együttes billentyűse is, aki köztudottan rossz véleménnyel volt a végeredményről (ebben nem mindegyik „túlélő” zenekari tag osztozott vele, John Densmore dobos például fel is tűnik egy cameo-jelenetben). Az, hogy a Doors-filmötlet éppen Stone kezére került (bár olyanok is kacérkodtak a megvalósításával, mint Tarantino, Coppola, Scorsese, De Palma vagy Friedkin), nem lehet véletlen, és elsősorban nem azért, mert Stone maga is Morrison „nemzedéktársa”, akinek ízlése és érdeklődése a hatvanas évek légkörében formálódott. A Doors-film tökéletesen illeszkedett azon filmek sorába – A szakasz, a JFK, a Született július 4-én, majd később a Született gyilkosok, a Nixon –, amelyekkel Stone már-már mániákusan igyekezett élveboncolást végezni a közelmúlt amerikai történelmén. De alkotói személyiségét tekintve, örök felforgatóként – filmjének hőséhez hasonlóan – maga is mindig képes meglepni híveit és ellenlábasait egyaránt; gondoljunk arra, hogyan jutott el a sokak által (szélső)balosnak címkézett fenegyerek státuszától a nem túl lelkes, de alig leplezett Trump-, sőt Putyin-szimpátiáig. Ami a művészi hitelesség kérdését illeti, a Doors-filmnek nem a biográfia iránti szolgai alázat, hanem épp ez a „szellemi rokonság” képezi a legfőbb fedezetét.

A Doorst ugyanis az különbözteti meg az elmúlt évek-évtizedek szakmányban gyártott, felemásan sikerült biopicjeitől (a Bohém rapszódia, a Rocketman, az Elvis vagy a Sehol se otthon – jó, üdítő kivétel is akad, mint az I’m Not There – Bob Dylan életei), és teszi a zenészéletrajzok egyik etalonjává, hogy alkotója felismerhetően rajta hagyta a kézjegyét, magyarán közölni akart vele valamit. Rendezői éleslátását dicséri, hogy ehhez sikerült megtalálnia a tökéletes főszereplőt. Anélkül, hogy rosszmájú akarnék lenni, nem tudom, ki látja Rami Malekben Freddie Mercuryt vagy Timothée Chalamet-ben Bob Dylant – az viszont nem is kérdés, hogy Val Kilmer minden ízében azonos Jim Morrisonnal. Kilmer vitán felül élete alakítását nyújtja a költő-rocksztár szerepében, nem pusztán megidézi Morrisont, hanem zavarbaejtően eggyé válik vele, és nemcsak színészi játékát illetően – ismeretes, hogy a dalokat is ő énekelte fel, a zenekar tagjai pedig később maguk sem tudták mindig megkülönböztetni, mikor hallják egykori frontemberük, és mikor a színész hangját a filmben.

A narratíva egyébként úgy formabontó, hogy nem rombolja szét a kronológiai sorrendet: a később víziószerűen visszatérő gyermekkori élmény a balesetben meghalt öreg indiánnal, amely előrevetíti a sámánisztikus-spirituális szálat, illetve a párizsi fürdőszoba képe (sőt, a Père-Lachaise temető sírboltja) mint végpontok rajzolják meg, bár önkényesen nagy ugrásokkal, az életút fontosabb állomásait. Kaliforniai álom, hippik Venice Beach homokján, a tudattágítás módozatai, lázálomszerű vonulás a sivatagban, William Blake költészete, filmes próbálkozások, a rock and roll forradalma, szerelem Pamela Coursonnel (Meg Ryan), alkohol, szex, drogok, a sznobként ábrázolt New York-i avantgárd művészeti szcéna Andy Warhollal és Nicóval, alkohol, szex, drogok, botrányok, stúdió- és tévéfelvételek, koncertek, hírnév, botrányok, alkohol, szex, drogok, halál. Valóban azt érezhetjük egy idő után, hogy mindez már sok: a „bőrnadrágos Oliver Stone”, áttételesen ugyan, főhős-karakterének mítoszi megkonstruálása során nehezen tudja háttérbe szorítani saját alkotói hübriszét, és ez joggal okozhat zavart a befogadásban.

Mégis, a Doors, különös kompozícióival, imbolygó kameramozgásával (az operatőr: Robert Richardson), szándékos túlzásaival és ritualisztikus megközelítésmódjával nem közvetíteni akarja a korszak pszichedelikus létérzékelését, hanem maga nyújt egyfajta pszichedelikus élményt nézőinek. A sivatagi látomások, a halál megszemélyesítése vagy az autók tetején ugráló Jim Morrison feje, amint „beleér” a végtelen űrbe – ennek a kozmikus látásmódnak a képi lenyomatai. Stone nem a „tényekhez” akart hű maradni, hanem egy (ellen)kulturális jelenség esszenciáját és megismételhetetlenségét ragadja meg, és mindezt a Doors-énekes személyében sűríti koherens gondolatrendszerré (mert ne legyenek kétségeink, ez a film róla, nem az együttesről szól, ilyen értelemben a cím félrevezető – vagy inkább többértelmű).

„A rock halott”, ismételgeti Morrison, aki magát, némi modoros öntudattal, mindig szívesebben tartotta költőnek vagy sámánnak, mint rocksztárnak, bevallása szerint pedig nem érdekelte különösebben a műfaj, inkább klasszikus zenét, illetve Elvist vagy Sinatrát hallgatott. (Avagy, egy későbbi – talán – szellemi rokonát idézve, „A rock and roll az nem egy tánc”.) Halott, mert nem a showról, a pénzről, a csillogásról, de még csak nem is a kábszeres bódulatról és a nőkről szól, hanem arról, hogy „a túlsó oldalra törjünk át”. És az, hogy ebből az ördögi körből csak a tényleges halál kínál kiutat, nem pusztán személyes, hanem történelmi léptékkel mérhető nemzedéki kudarc. A rock halott. Jim Morrison halott. Val Kilmer halott. „A többi csak irodalom.”