Egészen furcsa érzés, amikor ugyanabban a moziteremben alig egy hónap különbséggel két ugyanolyan műfajú filmet lát az ember, csak éppen az egyikben minden lehetőséget elpuskáztak, a másik pedig mintha csak meg akarná mutatni, hogyan lehet ezt a receptet sokkal jobban is megvalósítani.
Valentin-napra a Szerelem fáj érkezett a mozikba, Pi-napra (ami, ugyebár március 14-e) pedig megkaptuk a Novokaint, ami akár ugyanaz a film is lehetne, ha csak a forgatókönyveket nézzük – csak éppen ebben minden működik, ami a fájt a Szerelem fájban. Ezúttal is egy nagybetűs Hétköznapi Ember a főszereplőnk, csak most nem Ke Huy Quan, hanem az ifjabb generáció Tom Hanksének kikiáltott Jack Quaid. Hétköznapi hősünk ezúttal is egy átlagos irodai munkából és az unalmas hétköznapokból szakad ki egy hirtelen szerelemnek köszönhetően, aztán lesz itt csihi-puhi tisztes mennyiségű vérrel.
Fáj itt minden – Jonathan Eusebio: Love Hurts / A szerelem fáj
Egy humoros, korhatáros, verekedős-szerelmes film, nem is egy, hanem rögtön két Oscar-díjas színésszel a főszerepben? Ennek jónak kéne lennie, valahogy mégis elhasal az egész – de ami a leginkább fáj A szerelem fáj kapcsán, hogy akár baromi jó is lehetett volna.
A legnagyobb különbség a két romantikus-véres-verekedős film között, hogy míg a Szerelem fáj főszereplője titokban bérgyilkos és harcművész, addig Jack Quaid (akiről egyre ritkábban kell megemlíteni, hogy Dennis Quaid és Meg Ryan fia, saját jogán is egyre jobb színész) Nate-je, azaz Novokainja nem érez fizikai fájdalmat, és mindössze ennyi különbözteti meg egy átlagembertől. De még ez a képessége sem tűnik számára szupererőnek addig, amíg Sherry (Amber Midthunder) nem rángatja egy kicsit kintebb az önsajnálatából, és át nem keretezi a srác fogyatékosságát szupererővé. Szerencsére attól, hogy magát a fájdalmat nem érzi, még nem válik rögtön hadseregeket játszi könnyedséggel elpusztító, legyőzhetetlen akcióhőssé Nate, inkább csak szerencséjének és motivációjának köszönhető, hogy a legtöbbször néhány új sebbel gazdagodva, de győztesen kerül ki a problémás helyzetekből.
Amiből akad bőven, miután a bankot, ahol Nate igazgatóhelyettesként tengeti napjait, egy háromtagú banda kirabolja, túszként pedig magukkal viszik a szintén ott dolgozó Sherry-t, akivel épp a bankrablást megelőző napon jött össze a korábban mindenféle romantikus kapcsolatra képtelen, magányos Nate. Miután a rendőrségi erősítés jócskán várat magára, Nate maga ered a bankrablók és Sherry nyomába, mindössze átlag feletti fájdalomtűrésével és szimpatikus félmosolyával felfegyverkezve – na meg egyetlen (online megismert) barátjától, Roscoe-tól (a Pókember-filmek után újra a segítő legjobb barát szerepében Jacob Batalon), illetve az eredetileg őt üldöző két rendőrtől, Mincytől (Betty Gabriel) és Coltraine-től (Matt Walsh) kapott segítséggel.
Annak ellenére, hogy ezúttal főhősünk nem egy harcművész, a Novokain akciójeleneteinek koreográfiája irtó szórakoztató és látványos, a készítők a „fájdalom nélküli ember” alapkoncepció minden lehetőségét kiaknázzák, és mindeközben kiválóan egyensúlyoznak a humor és a brutalitás között. Mert például bár Nate-nek nem fáj, ha nyílt törést szenved, ha forró olajból halászik ki egy tűzforró pisztolyt, vagy éppen ha törött üvegszilánkokba mártja ökleit, hogy (á lá Van Damme) nagyobbat tudjon sebezni ellenfelén, a nézők nagyrésze ettől még fájdalmasan felszisszen minden ilyen jelenetnél. Eközben viszont a Bud Spencer-effektust is remekül használják ki a készítők, vagyis amikor a főhősnek teljes erővel nekirohanó rosszfiúk bizonyos támadási próbálkozásairól a néző előre tudja, hogy nem fognak sikerülni, és leginkább azon nevet jóleső kárörömmel, hogy szegény gonoszok nem tudják, kivel is van dolguk valójában. Nem hittem volna, hogy ilyet írok, de az egyik legjobban sikerült, leghumorosabb rész a filmben egy kínzásjelenet, amiben Nate-nek azt kell eljátszania, hogy rettenetesen szenved, amikor letépik a körmét, miközben valójában csak az időt húzza a helyzettel, amíg megérkezik az erősítés.
A kiválóan végigvitt koncepció mellett a Novokain sikere azon állt vagy bukott, hogy kellően szerethető-e a főhőse, hogy még úgy is aggódjon érte a néző, hogy tudja, nem igazán eshet baja (vagy legalábbis a baj nem fog neki fájni), erre a szerepre pedig tökéletes választásnak bizonyult az ifjabb Quaid, aki már A fiúk (The Boys) Hughie-jaként nagy rutint szerzett a „gyilkosok közé keveredett ma született bárány” alakításában. Ezúttal is lazán hozza (szinte) ugyanazt a karaktert, és remekül megadja a film érzelmi gerincét. Mellette Amber Midthunder is abszolút ügyes az ártatlan külső mögött sötét titkokat rejtegető, de alapvetően jószívű Sherry szerepében – abszolút el lehet hinni róla, hogy Nate egyetlen randi után annyira belezúg, hogy hajlandó többször is kockáztatni érte az életét. A karakterek közül egyedül a főgonosz Simon (Ray Nicholson – igen, a névegyezés nem véletlen, ő Jack Nicholson fia) marad kissé sematikus őrült és szadista bankrablóként, de hát valakit utálnia is kell a nézőnek, erre a feladatra pedig épp megfelel.
Nem egetrengető film a Novokain, „csak” kiváló képviselője műfajának. Viszont külön öröm, hogy nem próbál meg több lenni, mint ami, nem érződik, hogy egy franchise első darabjának szánták, vagy hogy a két rendező, Dan Berk és Robert Olsen jópofa akciófilm helyett képregényfilmet szeretett volna inkább készíteni. Ez egy egyszeri és egyszerű mozifilm, amit minden (18 évesnél nagyobb) akciófilm-rajongó nyugodtan fogyaszthat.
