Maryam Touzani tavalyi rendezésével is hű maradt jól ismert alkotói krédójához: A kék kaftánban egymás után dőlnek a társadalmi tabuk, akár bábuk a tekepályán, a végeredmény mégsem egy fontoskodó szociális problémafilm, hanem egy csendesen szívhez simuló melodráma, mely éppoly finom szövésű, akár a címében szereplő petróleumkék ruhaköltemény.
Maryam Touzani a marokkói mozgóképművészet nagy ígérete. Még csupán negyvenhárom esztendős, de máris két olyan film fűződik a nevéhez, mely tajtékos hullámokat vert a nemzetközi porondon: a 2019-ben bemutatott Adam, mely egy megesett vidéki lány és egy özvegyasszony valószerűtlen barátságának meséje, a Marokkóban még mindig tabutémának számító abortuszkérdést problematizálja, a tavaly debütált A kék kaftán pedig – ha ez lehetséges – még provokatívabb: egy homoszexuális férfi hányatott sorsán keresztül mutat rá a helyi társadalom mételyeire – az intézményesített képmutatásra, az egyén érzelmi szabadságát súlyosan korlátozó jogi normákra (az észak-afrikai országban az azonos neműek közti kapcsolat a mai napig törvénybe ütközik), a mérgező előítéletekre. Ez azonban pusztán a fecsegő felszín. Touzani direktori munkái ugyanis korántsem fontoskodó szociális problémafilmek, hanem pazar kiállítású, mértéktartó, elegánsan konzervatív melodrámák, melyekre mellesleg a marokkói közgondolkodás forradalmasításában is oroszlánszerep hárul.
A kék kaftán tehát nem elsősorban azért jó film, mert felvállalja a marokkói (mozgókép)kultúrában hagyományosan mostohán kezelt melegtematikát. Persze mindez felettébb bátor, sőt üzenetértékű tett Touzani részéről, de szívhez simuló, lépésenként mélyülő melodrámájának igazi hatóereje másban rejlik. A rendező sallangmentesen, finom eszközökkel mesél el egy univerzális, konkrét társadalmi-politikai viszonyoktól függetlenül is érvényes, mélyen emberi históriát – és ha valami, hát az ilyesmi igazán lefegyverző erény.
A történet középpontjában egy korosodó házaspár áll: Halim (Saleh Bakri) és felesége, Mina (Lubna Azabal) egy családi varrodát üzemeltetnek, ahol kézzel készülnek az egyedi hímzésű, ünnepi alkalmakra szánt ruhakülönlegességek. Kettejük kapcsolata meghitt, de szenvedélymentes: mivel Halim titokban a férfiakhoz vonzódik, így a szexualitást már rég száműzték a hétköznapjaikból. Szerencsés, de boldogtalan életüket rögtön felbolydítja a fiatal, tehetséges szabóinas, Youssef (Ayoub Missioui) érkezése. Halimban gyengéd érzelmek horgadnak a srác iránt, s elfojtott érdeklődése nem is marad viszonzatlanul. Mina megérzi, hogy kettejük viszonya túllépheti a munkakapcsolat kereteit, ezért rivalizálni kezd Yousseffel. A furcsa szerelmi háromszög-helyzet azonban jószerivel ki sem bontakozhat, hiszen a nőt ledönti a lábáról halálos betegsége. A műhely lakat alá kerül, Halim pedig minden szabad percét Mina ápolására fordítja. Youssef szorult helyzetükben sem hagyja magára munkaadóit, sőt: még az elmúlással viaskodó „riválisával” is megpróbál békét kötni.
Bár cselekménye szinte csigatempóban halad előre, A kék kaftán mégis meghálálja a hűséges nézői figyelmet. Touzani kamerája előtt triviálisnak tűnő, ámde bámulatos atmoszférát sugárzó életképek sorakoznak: gondoljunk csak a varrodai műhely meghitt melegére, a figurák által már-már gépiesen ismételt mozdulatokban megcsillanó bölcsességre – legyen szó akár egy mandarin meghámozásáról, vagy egy tű befűzéséről –, a békés ebéd- és vacsorajelenetek által sugallt puritán életszeretetre. A direktor a képek mágikus erejében bízik, s megérzésében végül nem is csalatkozik: A kék kaftán legerősebb pillanataiban tényleg csak az arcok „beszélnek” – a főszerepet alakító Saleh Bakri valósághűen fájdalmas tekintetét például aligha fogjuk feledni –, a dikció szerepét Touzani rendszerint minimálisra szorítja. Bár moziját külső felvételek is színesítik, a rendező lényegében kamaradrámát forgatott: rengeteg közelképpel operál (totált szinte alig láthatunk), a jelenetek zöme statikus, de ha nagyobb mozgás is történik, a felvevőgép szinte „rátapad” a figurákra – gyönyörű fahrtok, ihletett kézikamerás felvételek teszik egyedülállóan intimmé az élményt.
És ott a címben is szereplő petróleumkék kaftán, mely nem csupán Halim rejtőzködő természetének jelképe – a férfi évtizedek óta elfojtja természetes ösztöneit és vágyait: díszesen csillogó, ám hamis „ruhába” öltözteti a lelkét –, de a főhős tevékenységének – a szabómesterségnek – e mesésen részletgazdag bemutatása szerzői önreflexióként is értelmezhető. Halim ugyanis kézműves alapossággal készíti újabb és újabb ruhakölteményeit – szövőgépet sem hajlandó használni –, s esze ágában sincs megalkudni a kukacoskodó kuncsaftok igénytelen elvárásaival. (A figura ars poeticája szerint minden kaftán az „örökkévalóságnak” készül: a díszes ruhadaraboknak több nemzedéket is ki kell szolgálniuk.) Touzani ugyanilyen perfekcionista, s hasonlóképpen szigorú önmagával szemben – a rendező és hőse egyaránt a jelentéktelennek tűnő, nüansznyi részletekre építkeznek: apró, finom mesterfogásaik szinte észrevétlenül sűrűsödnek műalkotássá.
Nagy kár, hogy a film utolsó negyedében a rendező kifejezetten hatásvadász megoldásokkal is dolgozik (Halim végül könnyek között kér bocsánatot a feleségétől, amiért évtizedeken át kettős életet élt mellette. Igaz, Mina reakciója nem kevésbé közhelyes: „Merj szeretni!”). Ugyanakkor tagadhatatlan az is, hogy – bár e téren Touzani következetesen mértéktartó, sosem mutatja élesben, inkább csak diszkréten sejteti a történéseket – a meleg szerelem ábrázolása olykor klisédömpingbe fullad. (Fenemód kínos a jelenet, melyben Halim végigméri az éppen ruhát cserélő Youssef meztelen felsőtestét, a mögötte ácsorgó Mina pedig elcsípi férje „bűnös” pillantását.) A kék kaftán ugyanakkor hibái ellenére is emlékezetes mozi: röntgenkép egy boldogtalan társadalomról, az elnyomott vágyak, a be nem teljesült szerelmek, az önámító kisemberek melankolikus meséje. Megkarcolja a szívünket, amit a vásznon látunk.
