A teniszt két ember játssza, egy harmadik felesleges. A Challengers három főhőse 15 éven át nem tudja eldönteni, mi a győztes felállás közöttük.
Folyamatosan a teniszről beszélgetnek Luca Guadagnino filmje, a Challengers főszereplői. Itt minden a teniszről szól, kivéve magát a teniszt. Az a kapcsolódásról, a hatalmi helyzetről, egymás dominálásáról. Az akaratunk másikra kényszerítéséről, a másik megtöréséről és legyőzéséről. Macska-egér játék ez, amelyben a győzelem a pályán és azon kívül is érvényes. Aki Art (Mike Faist) és Patrick (Josh O’Connor) közül legyőzi a másikat, az lenyűgözi Tashit (Zendaya). Tashi pedig azt akarja, hogy küzdjenek érte a fiúk, küzdjenek egymással, rá nincs is szükség ebben a buliban. Az ambiciózus ex-tehetség éket ver a két gyerekkori barát kapcsolatába, táplálja látens homoszexualitásukat és a toxikus maszkulinitásukat. Vérbeli edzőként jobb teljesítményre akarja sarkallni őket a pályán és az életben is, érzelmek nélkül.
A Challengers a tekintetek játéka: nézőként azt nézzük, hogy ki kit néz, ki kit követ a tekintetével. A Luca Guadagninóra egyébként is jellemző voyeurizmus diadalmaskodik. A Szólíts a neveden-t és a Suspiriát is fényképező thai operatőr, Sayombhu Mukdeeprom kamerája jobbra-balra svenkel a teniszpálya két térfele között, vele suhanunk mi is, miközben a filmbéli nézők is jobbra-balra fordítják a fejüket. Követik a labdát, vagy éppen megpihentetik a tekintetük az egyik játékoson. Azon, amelyikük éppen jobban játszik, jobban tetszik.
Tabuszerelem és barackszex – Luca Guadagnino: Call Me by Your Name / Szólíts a neveden
A Szólíts a neveden nem melegfilm. Túlságosan beskatulyázó lenne, ha pusztán így hivatkoznánk erre a felnőtté válással járó örömökhöz és fájdalmakhoz egyaránt szóló mozgóképes ódára, amelyben inkább csak a felszínen esik szó a mássággal való megbirkózásról.
Győzzön a jobbik, a szebbik. Miután Tashi tinédzserként lesérül, már csak az avatárjait küldheti maga helyett a pályára: míg ő lenyűgöző teremtményként magasabbrendű volt minden ellenfelénél és bárkinél, aki a közelében volt, Art és Patrick közül már nehezebb választani, mert tökéletlenek. Tashi sem tud. Mindkettő kell neki és egyik sem. A Challengers határozott vonalakkal rajzolja fel a két férfi különbségeit: gazdag és szegény, szende és rámenős, férj- és szeretőalapanyag. A tisztességtelenség viszont egyiküktől sem áll távol, legyenek bár a pályán vagy azon kívül.
Guadagnino filmjét ez a három szereplő tölti be, mindenki más legfeljebb a partvonalról drukkolhat egy olyan meccs résztvevőinek, amely sosem érhet véget. A szereplők ugyanis egymást feltételezik. Bármi is legyen közöttük az aktuális felállás, a harmadik nélkül nincs a másik kettő. Justin Kuritzkes első filmforgatókönyve a szimbolikus és az egyénített között lavírozik: ez egy epikus küzdelem, amelyben mégis halandók vesznek részt. Kuritzkes egyébként Celine Song férje, akinek Előző életek című filmjében szokatlanul puhán oldódott fel egy szerelmi háromszög. Tekintve, hogy az Előző életek Song önéletrajzi ihletésű munkája volt, amelyben saját alteregója mellett a férjéé is megjelent, talán nem túl merész következtetés, hogy Kuritzkes elég másképpen élte meg az Előző életek valóságát…
A Challengers a tenisz zárt közegében játszódik, még ha nem is a teniszről szól. A sportfilmes külső mögött valójában bármelyik olyan szcénát fel lehet ismerni, amelyben egy kicsit mindenki ismer mindenkit, mindenki kavart már mindenkivel, mindenki a vetélytársa a másiknak. Évtizedeken át élnek és dolgoznak egymás mellett az ilyen helyen dolgozók, az útjaik olykor keresztezik egymást. A külvilággal szinte semmi kapcsolatuk nincs, ez a mikrokörnyezet maga az élet, mert a munka fontosabb az életnél is. Ismerős? A filmes, illetve Kuritzkes esetében a színházi közegre is könnyen ráhúzható mindez, ahogy a versengés és önmagunk kizsigerelése is a siker érdekében. A teniszmeccsek egy-az-egy-ellen felállása viszont természetesen kiélezi a szituációt, ahogyan az egy nő-két férfi leosztás is fokozza a téteket.
Tashi, Art és Patrick kapcsolatát késő kamaszkoruktól a harmincas éveik elejéig követi a Challengers. Két fő idősíkunk van, a megismerkedésük időszaka és a jelen, de előbb-utóbb kiderül, hogy a kettő között is ide-oda ugrálunk az időben, ami miatt olykor kicsit megbicsaklik a film ritmusa, a meccsek pedig repetitívvé válnak. Minden összecsapás alatt beindul Trent Reznor és Atticus Ross – egyébként kiváló – elektronikus zenéje, amelynek dübörgése, pattogása a labdáét idézi. Máskor kacskaringós, csábító zongoraskálázások vezetnek tévútra, szövik tovább az érdekek, vonzalmak és ellentétek hálóját. Guadagnino és Mukdeeprom csak a film tetőpontját jelentő döntő alatt fokozzák még tovább a feszültséget, vizuálisan is: a játékosok, majd a labda nézőpontját felvevő kamera őrült száguldásra hív, illetve az áttetszővé vált pálya alól fényképezett játékosok is új perspektívából tűnnek fel. A látás, látszás és láttatás hatványra emelődik.
Luca Guadagnino filmjeire eddig is jellemző volt az érzékiség, a testek vizsgálata, de a határaink feszegetése is, legyen szó olyan hedonisztikus darabokról, mint a Szerelmes lettem, a Vakító napfényben vagy a Szólíts neveden, vagy az olyan sötét, horrorisztikus rémtörténetekről, mint a Suspiria vagy a Csontok meg minden. Az olasz rendező filmjeiben a szerelem gyakran annyira elveszi a szereplők eszét, hogy átveszi az irányítást az életük felett – ez Tashi, Art és Patrick kapcsolatában megsokszorozódik, hiszen valamennyire mindannyian vonzódnak egymáshoz. Az édeshármas viszont – a sokat ígérő előzetessel szemben – tulajdonképpen nem teljesedik be, Guadagnino grafikus szexjelenetek nélkül is képes fülledt, vibráló jeleneteket alkotni. A Challengers úgy megy szembe a kortárs Hollywood prüdériájával, hogy valójában nem történik benne sokkal több, mint egy pre-code ó-hollywoodi filmben – a legtöbb meztelenséget például a férfiöltözőben láthatjuk. A tenisz sokjelentésű prizmája mögött viszont izzadó testek, duzzadó izmok és perzselő tekintetek is lehetnek annyira szexik, mint egy tényleges aktus.
