Az idei év kritikuskedvence a hírnevének megfelelőnek intim és visszafogott film, amely a nosztalgia, a kulturális útkeresés és a férfi-női kapcsolatok örökérvényű kérdéseit tárgyalja példás esztétikai érzékkel, végig a giccs megfelelő oldalán maradva.
Kevés közhelyesebb gondolat írható le annál, mint hogy életünk döntések sorozata. És mégis, ha belegondolunk, hogy ha adott pillanatban nem megyünk be azon az ajtón, vagy nem balra, hanem jobbra fordulunk, akkor mennyi minden változna meg, bizony ijesztő végeredményre juthatunk. Celine Song debütfilmjében két hihetetlenül fontos döntés van, és a női főszereplő, Nora (Greta Lee) mindkétszer ugyanazt az utat választja. Ezekben a pillanatokban pedig egyszerre érezzük azt, hogy nem is tehetne másként, miközben minden porcikánkkal kívánjuk, hogy bár mégis lenne más megoldás.
Az akkor még Na Young nevű lány és Hae Sung (Teo Yoo) gyerekkorukban legjobb barátok voltak, sőt talán többek is annál. Kapcsolatuk azonban véget ért, amikor előbbi kivándorolt a családjával. Az addigra már Nora névre keresztül nő előbb Torontóban, majd New Yorkban próbált szerencsét, 12 évvel távozása után azonban újra felvette a kapcsolatot egykori szerelmével, és megkísérelt visszatérni a múltba, ám hamar rá kellett jönnie, hogy ez lehetetlen. Viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy újabb 12 év elteltével ismét megpróbálja.
Az Előző életek érzelmi tétje két konfliktusból fakad: egyrészt a film tagadhatatlan linklateri ihletéssel teszi fel az évek múltán újraéleszthető kapcsolatok kérdéseit, másrészt talán még az előbbinél is inkább beszél a kivándorlás, a kulturális identitás és az egykori önmagunkhoz való ragaszkodás dilemmáiról.
Játékidőt tekintve persze a szerelmi szál a dominánsabb. Központi szerepet kap ebben az inyeon mítosza; a szó szabad fordításban sorsot vagy gondviselést jelent, az emberi kapcsolatok terén pedig azt, hogy a két illetőnek egy korábbi életben volt köze egymáshoz. A viszonyok tehát ezek szerint egyfajta isteni elrendelés beteljesülései, de persze Nora azt is felveti, hogy mi van, ha a koreaiak ezt csak azért mondják, hogy elcsábítsanak embereket? A rendező végig nagyon finoman lebegteti a két főszereplő viszonyának sorsszerűségét, de közben végig nyitva hagyja annak a lehetőségét is, hogy a karakterek csak a saját különös érzéseikhez keresnek ideológiai alapot.
Míg a Mielőtt-filmekben a kapcsolat alakulását volt bámulatos figyelni, most – nyilván terjedelmi okokból – a személyi változások az izgalmasabbak. A szakításokból ugyanis egyértelműen Nora jön ki jobban, ő ebben a kapcsolatban a domináns fél, aki az első alkalommal azért kér (igen hosszúra nyúló) szünetet, mert tudja, hogy New Yorkban akar karriert csinálni, így el kell vágnia minden szálat, amely a hazájánhoz köti. Hae Sung ezzel szemben egy sodródó hős, aki egyik rossz kapcsolatból megy a másik „se veled, se nélküled”-viszonyba, és minden bizonnyal szintén arra a pontra vágyik vissza, amikor gyerekként még minden rendben volt.
A rendező végrehajtja azt a bravúrt, hogy úgy jeleníti meg hitelesen a női szemszöget, hogy közben a férfi karakterekkel is végig méltányos. Ráadásul nemcsak a gyerekkori szerelmessel, hanem a jelenbeli társsal, Arthurral is, akit John Magaro játszik kellő iróniával. „Ebben a sztoriban akkor én vagyok a gonosz amerikai férj?” – teszi fel a kérdést a férfi, ám szerencsére közel sem ez a helyzet. Egy kedves, toleráns és empatikus karaktert látunk, aki próbálja támogatni a feleségét, de közben fél attól, hogy ha a nő valóban felfedezi önmagát, kettejük kapcsolatának vége.
A film legszebb jelenete is ehhez a kettőshöz kapcsolódik: Arthur elmondja a feleségének, hogy álmában csak koreaiul szokott beszélni, és ez megijeszti őt, mert azt üzeni számára, hogy a párjának van egy olyan belső világa, amihez ő sosem férhet hozzá. De mi van, ha eddig a mélységig már Nora sem akar leásni? A kétnyelvűség, a repedezett kulturális identitás hol nagyon konkrétan (például a lányt már az anyja is amerikai nevén szólítja), hol sokkal humorosabban (Nora fordít a koreait, illetve az angolt törő két férfi között) jelenik meg, és Celine Song azt a kérdést is nyitva hagyja, hogy vajon Norának tényleg a fiú tetszett meg újra, vagy egyszerűen az, hogy ismét Koreában érezheti magát. Mert bár végig nagyon pikírt az otthoni szokásokkal kapcsolatban, mintha egy része még mindig visszavágyna.
Talán A szív hídjai óta nem volt olyan film, ami ennyire átélhetővé tette volna a végső döntés kegyetlenségét. Maradni vagy menni, eldobni mindent a pillanat erejéért vagy visszatérni a rendes kerékvágásba? Melyik döntés esetén lenne önazonos Nora és végső soron kitől kell bocsánatot kérnie? Song a végletekig kivár, majd a film korábbi visszafogottságát hátrahagyva felszínre hozza szereplői összes fájdalmát.
Az Előző életek példás egyensúlygyakorlat, aminek majdnem minden jelenetében van egy olyan csapda, amibe egy kicsivel rosszabb rendező belelépne, Song viszont az utolsó pillanatban mindig a giccs jó oldalán marad. Olyan apró, nagyon szép gesztusokkal ábrázolja a szerelmet, mint a közös beszélgetés kedvéért megnézett film (Egy makulátlan elme örök ragyogása), a korai kelés, mert a másiknak csak akkor jó, a végeláthatatlan videochatek, amik helyett annyi mást kellene csinálni. És az olyan formai finomságokat sem szabad figyelmen kívül hagyni, mint a belső keretek remek alkalmazása (a metróajtó, amely összezárja a karaktereket), vagy a bárjelenetben egyre szűkülő fókusz, aminek köszönhetően végül csak a két főszereplőt látjuk. Mindennek középpontjában pedig ott van Greta Lee, aki csodálatosan formálja meg Norát: titokzatos, érzékeny, játékos, szexi alakítás, egyáltalán nem lenne meglepő, ha az Akadémia is felfigyelne rá.
Az Előző életek nem véletlenül lett az idei év ünnepelt szerzői filmje. Mindenki számára hozzáférhető témahálója és formai érzékenysége a filmtípus iránt szkeptikusokat is könnyen meggyőzheti.
