Luca Guadagnino Bones and All című új filmjében ötvözi a Szólíts a neveden romantikáját a Suspiria sokkoló gore-jával, amit Timothée Chalamet és Taylor Russell alakítása tesz teljessé. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek!

A Bones and All abszolút nem könnyen fogyasztható film, és nem csak azért, mert egészen komoly témákat feszeget – Camille DeAngelis azonos című regényének adaptációja a lehető legszélsőségesebb témával keretezve beszél (ön)elfogadásról és társadalmi kitaszítottságról, feltétel nélküli szeretetről (létezik egyáltalán?), generációs traumákról és a szülőktől kapott örökségeinkről, valamint arról, mennyire mindent felemésztő tud lenni az igaz szerelem –, hanem azért, mert mindezt egy kannibál lány, Maren (Taylor Russell) felnövéstörténetén keresztül teszi. Marennek már kislánykorában kialakult ez a sajátos ízlése – erről az édesapja (André Holland) által hátrahagyott kazetta hangfelvételeiből értesülünk –, és most, a 18. szülinapja körül egyre gyakrabban rátör a vágy, hogy harapnivalóként bekapjon egy mutatóujjat.

Éppen ezért esélye sincs arra, hogy beilleszkedjen egy közösségbe: az élete állandó menekülés, folyamatos önmarcangolás és gyors költözések sorozata. Bármennyire is empátiára méltó egy saját magával (is) küszködő kislány, aki egész eddigi életében szeretetre vágyott, a szüleitől azonban ezt nem kapta meg (apja ugyan megtette, ami tőle telit: ha Maren lerágta a bébiszittere arcát, azonnal elköltöztek és nevet változtattak, de nem a feltétel nélküli szeretet vezérelte, hanem a társadalmi normákat követő szülői kötelesség, ami egészen a lánya nagykorúságáig tartott; anyjának pedig csak a nevét ismeri), Luca Guadagnino nem könnyíti meg az azonosulást Marennel.

A lány ugyanis egy olyan külön faj tagja, mint amilyenek a vámpírok: rejtőzködve elvegyülnek a normális emberek között, akik egyúttal a táplálékot is jelentik a számukra, miközben hasonló morális dilemmák gyötrik őket, mint Marent („Lehetek jó ember, ha egyszer embereket eszem?”). Azonban míg a vámpírok vérszívása szinte soha nem lesz gyomorforgatóan grafikus, sőt, kifejezetten erotikus konnotációkat társítunk az emberek nyakát megharapó lényekhez, Maren és kannibáltársai táplálkozásában (igen, többen vannak: miután a lány egész életében eggyel sem találkozott, néhány heti kocsikázása során szinte minden sarkon evőkbe botlik) semmi szexi nincs. Éppen ellenkezőleg. Guadagnino egyáltalán nem finomkodik, amikor a kannibál étkezési szokások ábrázolásáról van szó. A csonttörések, a fröccsenő vér és a nyersen kiharapott hús hangja a a szétmarcangolt emberi test látványával vegyítve garantált émelygést okoz: a rendező egyértelműen a Suspiriával elindított úton halad tovább, már ami a közönség traumatizálását illeti. Ezzel pedig szinte garantálja a néző elidegenítését: a – mondjuk ki – gusztustalan jeleneteket kívülállóként nézzük végig. Nem értjük, miért nincs ellenállhatatlanabb csemege egy emberi bordánál (lehet, hogy erről Armie Hammert kellene megkérdeznünk?), Guadagnino pedig ahelyett, hogy a kezünket fogva bevezetne minket ebbe a különc étterembe, inkább sokkos állapotban otthagy a bejáratnál.

Így ahhoz, hogy a Bones and All eseményeit ne csak külső szemlélőként kövessük, hanem együtt éljünk Marennel, szüksége volt Taylor Russell sebezhető játékára, valamint egy szerelmi szálra. Guadagnino pedig – visszanyúlva a Szólíts a neveden-típusú korábbi munkáihoz ­– elhozta az idei Velencei Filmfesztivál egyik legromantikusabb történetét, és ebben ismét Timothée Chalamet sietett a segítségére. Miután ugyanis Maren életében először találkozik egy másik kannibállal (Mark Rylance még sosem volt annyira hátborzongató, mint most, Sullyként), aki megtanítja, hogyan kell kiszagolni a többi evőt, belebotlik Lee-be. A srác vonzó, James Deannél is jobban haragban áll a világgal, és baromi jól áll neki, amikor egy kifejezetten rossz embert fogyaszt el (képen kívül) vacsorára, hogy aztán olyan véresen jöjjön elő, amin még Ted Bundy is meghökkenne.

Maren, aki időközben anyja felkutatására indult, úgy dönt, hogy a white trash lovag Lee tökéletes útitárs lesz a számára. Ám hamar kiderül, hogy a fiú nemcsak az amerikai Közép-Nyugat államainak átutazásában lesz igazi bajtársa, hanem az életben is. Mindketten hasonló gondokkal küzdenek (és most nem emberevő késztetéseikre gondolunk): generációs traumákat hordoznak, melyek masszív önutálatban manifesztálódnak. Egymás mellett azonban képesek megtanulni, hogyan is fogadják el saját magukat, miközben a másiknak megadják azt a feltétel nélküli szeretetet, melyre egész életükben éheztek. Maren és Lee végre igazán önmaguk lehetnek, szerelmük pedig csontig hatoló: az a fajta fiatal románc, amitől úgy érzed, tiéd a világ és olyan dolgokra leszel képes, amikre ezelőtt gondolni sem mertél. Kis kannibáljaink esetében ez a normális életet jelenti.

Ám míg idáig eljutnak, hatalmas utat kell megtenniük földrajzilag és mentálisan is: fel kell nyitniuk a szüleiktől örökölt lelki csomagot és ki kell pakolniuk az egészet. Örökölt sorsaik, ezek elfogadása és feldolgozása hangsúlyosabbá válik a Bones and Allban, mint a kannibál románc, amire egyébként fókuszálni igyekszik a film. Ez pedig a Maren öncsonkító anyját alakító Chloë Sevigny cameójának és Timothée Chalamet karrierje egyik legerősebb alakításának köszönhető. Guadagnino tehát mindenből csipeget egy kicsit: az étlapon szerepel a coming-of-age road movie és a kannibál melodráma… Csakhogy a Bones and All végére nem lakunk jól, éppen ellenkezőleg: egyszerre megy el az étvágyunk és maradunk éhesek.