Megérkezett minden idők legvidámabb Télapója: igaz, az arca nem pirosopozsgás, s túlzott közlékenységgel sem lehet vádolni, ám veszettül imádja a gyerekzsivajt (főleg akkor, ha kétségbeesett sikongatásba csap át), és van zsákjában minden jó: szeghúzó kalapács, láncfűrész, bomba, sőt, még élő patkány is.
Cibulya Nikol 2013-ban végzett az ELTE filmszakos hallgatójaként, majd olyan sorozatokban dolgozott, mint például a Barátok közt, a Dr. Balaton és a 200 első randi. 2018-ban forgatta első rövidfilmjét, az Irinyit, majd következett a Láz és a Mária Terézia szül. A Holnap meghalok az első nagyjátékfilmje, amely különdíjat nyert a 40. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon, és amelyet Nikol elsőként „feminista horrorként” határozott meg. A nők helyzetéről, a transzgenerációs traumákról, a filmrendezőségről és a női barátságokról is szó esett.
Az Eretnek nem feltétlen az Év Horrorja címre pályázik és közel sem mozgat olyan kifinomult, rétegelt motívumokat, mint az A24 művészibb rémfilmjei, de Hugh Grant hevenyészett hittanórája, akár egy jó térítő, pont annyira zavaros, hogy meggyőző legyen.
Óriási kár, hogy az őszi szezon egyik horror-csemegéjeként beharangozott Veszettek végül nem a nagyvásznon landolt Magyarországon (Romániában még el lehet kapni moziban), hiszen a mű olyannyira érzéki és immerzív befogadói élményt kínál, hogy az már az első pillanatban szétfeszíti a kisképernyős formátum szerényebb kereteit.
Cibulya Nikol első egészestés munkája tematikus értelemben kapcsolódik a rendező rövidfilmjeihez, és megpróbálja folytatni a nem túl gazdag magyar horrorfilmes hagyományt is. Utóbbiban mutat fel valós eredményeket, még akkor is, ha a filmnek bőséggel megvannak a maga gyerekbetegségei.
A 90-es évek ázsiai horrorjaiban nem csak a különféle technológiai eszközöket, de magát a celluloidot is kísértetek szállták meg. Manapság a horror műfaj kapcsán mindig annak testfilmes trendjéről beszélünk, de mi a helyzet a film testével?
Garantáltan arcunkra fagy a mosoly a váratlanul nagy sikert arató stúdiófilm kikényszerített folytatása láttán, amely új szereplőkkel, más közegbe helyezve, zenei betétekkel megtoldva mondja fel ismét az előző rész történéseit. Nem, ez nem egy újabb Joker: Kétszemélyes téboly-kritika.
Stéphan Castang Cannes-t is megjárt debütje korunk szétburjánzó feszültségeit allegorizálja a zombiapokalipszis-filmek műfaji paneljeinek felhasználásával. Nagyon kevés sikerrel.
Ritka kincs az olyasféle horrorspecialista, mint az ír származású Damian Mc Carthy. A rendező második nagyjátékfilmje érzékletesen bizonyítja, hogy valójában nem a csillogó speciális effektusok és a gépies egymásutánban érkező jump scare-ek érlelnek félelmet a néző szívében, hanem a káosszá duzzadó bizonytalanság, a lassan, de ütemesen adagolt miszteriőz légkör és az apró, de imádnivalóan eredeti ötletek.