A Véletlenül írtam egy könyvet színészével a film kolozsvári ősbemutatója után beszélgettünk az apaszerepről, a Hunyadiról, film és színház közti logisztikáról, és egyéb kihívásokról.
Több mint hét éve készült veled interjú a Filmtetten, azóta elég sok minden történt a filmes karrieredben. Hogy tekintesz vissza erre az időszakra? Érzed, hogy változtál, fejlődtél?
Igen, érzem, hogy fejlődtem. Ez egy olyan út, amelyen érzékelnem kell a körülöttem és a bennem zajló változásokat is. Például régen, Kostyál Márknál, a Kojotban a vad, negatív, de mégis érzékeny figura nagyon passzolt hozzám, az akkori lényemhez. Ugyanakkor lehet, hogy most máshol tartok a saját belső utamon, és ez másféle szerepeket vonz be. De ugyanúgy, ahogy a színházban, a filmes munkákban is arra törekszem, hogy minél szélesebb spektrumú feladatokat találjak, és igyekszem ennek megfelelően vállalni szerepeket. Persze azt, hogy mennyit változtam, inkább a nézők érzékelhetik. Ideális esetben a kor, a szakmai fejlődés és a szerepek szépen összhangba kerülnek.
Folyamatos mozgásban – Interjú Mátray László színésszel
Mátray László. Negyvenéves. 1999-től a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze, 2013-tól rendszeres vendégszereplő a budapesti Nemzeti Színházban. 2016-ban Jászai Mari-díjat kapott, Kolozsváron legutóbb a Betonzajban láthattuk, most pedig a magyarországi mozikban éppen futó, Kojot című, „nagyon dühös” filmben alakít fontos szerepet.
Ilyen szempontból szerencsés is vagy, hiszen az elmúlt években sokféle karaktert eljátszhattál. Például a Kojotban vagy a Valanban egy agresszívebb, maszkulinabb figurát, míg a Habban egy egészen más karaktert bíztak rád.
Igen, a Hab nagyon érdekes történet volt. Eredetileg nem ezt a szerepet kellett volna játszanom, de körülbelül 10-12 nappal a forgatás előtt hívott Lakos Nóri, hogy: „Laci, eljátszanád Marcit, a férfi főszereplőt?” Mondtam neki: „Mi van?! De hát tudod jól, hogy ez a pesti, laza srác eléggé távol áll tőlem. Nem is beszélek így, nincs meg hozzá a szakzsargonom.” Erre ő csak annyit válaszolt: „Ne foglalkozz ezzel.” Mire én: „Ha akarod, és hiszel bennem, akkor jövök.” Nagyon rövid idő alatt kellett ráhangolódnom a karakterre, de úgy érzem, sikerült. Kerekes Vicával is jól működtünk, és végül egy szerethető film született. Akkor még nem gondoltam, hogy Nórival újra együtt fogunk dolgozni, aztán egyszer csak rátalált egy ifjúsági regényre, amelyben volt egy szerethető apafigura. Megérezhette bennem, hogy vágyom arra, hogy egy kicsit szelídebb, érzékenyebb karaktert is megformáljak – olyat, aki nemcsak komoly, de néha humoros is, és igyekszik jól bánni a gyerekekkel. Így jött András szerepe a Véletlenül írtam egy könyvet című filmben.
Miután elvállaltad ezt a szerepet, volt olyan pillanat, amikor megijedtél tőle?
Voltak kisebb megtorpanások, amikor elbizonytalanodtam, hiszen olyan feladatot kaptam, amiben nincs tapasztalatom, mert nincsenek gyerekeim. De ezen a dilemmán gyorsan túljutottam, hiszen színészként számtalan olyan helyzet adódik, amit csak elképzelelek vagy másokat látok abban az élethelyzetben. Szóval a környezetemben tapasztaltak, a fantáziám, valamint a forgatókönyv és a rendező iránymutatásai alapján sikerült felépíteni a karaktert.
Egy másik érdekes helyzet is adódott. Az egyik castingon egyszer csak megláttam egy régi barátom kislányát az anyukájával. Nem tudtam, de ekkor már majdnem biztos volt, hogy őt, Villőt [Demeter Villő, a Véletlenül főszereplője] választják ki a főszerepre, és én játszom az apját, ami azért nagyon érdekes, mert az édesapjával gyakorlatilag együtt nőttünk fel Sepsiszentgyörgyön, Villőt pedig egészen pici kora óta ismerem. Nagyon örültem, de hirtelen furcsa érzéseket is keltett bennem a gondolat. Az egy dolog, hogy ismerjük egymást, de egy forgatási helyzet egészen más. Instrukciók, fegyelem, feszült pillanatok lehetnek, ő még soha nem dolgozott filmen, és én is csak tanulom a szakmát, hogy tudunk majd együtt dolgozni?! De hamar kiderült, hogy jól működünk, és a baráti viszony is hasznunkra vált.
Egyre több magyar filmben látunk téged, az egyike vagy azon kevés kevés erdélyi színésznek, aki újra és újra feltűnik a filmvásznon, a képernyőn. Hogy éled meg ezt a folyamatot? Ügynökséggel dolgozol vagy meghívásos alapon kapsz szerepeket?
Mindig öröm, amikor elhívnak egy filmre. Nem tartozom ügynökséghez, senki nem hajt fel nekem szerepeket, és a tárgyalások során is magam intézem az ügyeimet, ami néha hátrány, de tanulságos is. A tapasztalatom az, hogy egyik film hozza a másikat. Ha most egy apaszerepet játszom, akkor lehet, hogy már ott van az e-mailjeim között egy újabb felkérés egy apaszerepre. Ha épp a Hunyadit látja valaki, lehet, hogy felkérést kapok egy következő történelmi filmre. Van, amikor küzdök egy szerepért, és mégsem lesz az enyém, de van olyan is, hogy visszautasítok egy ajánlatot. Egy román rendező filmjében például a főszerepre és egy másik két fontos szerepre is castingoltak, tehát nagyon ragaszkodtak hozzám, de mivel nem tudták garantálni, hogy a forgatás alatt időben odaérek a színházi próbákra, nem vállaltam el.
Szoktál elvi alapon visszautasítani filmeket?
Eddig nem volt ilyen, de még előfordulhat. Nehéz helyzetben vagyunk, és ugye Klaus Mann Mephistója óta tudjuk, hogy nem lehet mindig jó döntéseket hozni. Ráadásul nagyon kiszolgáltatottak vagyunk mi színészek, mert arra nincs rálátásunk, hogy bár egy forgatókönyvben nincs semmi olyan, amit elvben elutasítanál, az elkészült alkotást olyan értékek és érdekek mentén is használhatják, amivel nem azonosulnál.
A filmezés mellett a színház is fontos szerepet játszik az életedben.
Igen, és néha nehezen egyeztethető a kettő. A Véletlenül forgatása miatt úgy volt, hogy le kell mondanom egy színházi munkáról. Bocsárdi Lacival [A sepsziszentgyörgyi Tamási Áron Színház egykori igazgatója] megbeszéltük, hogy kimaradok az Iráni konferencia című előadásból. Aztán úgy alakult, hogy a forgatás vége felé hívott, hogy még mindig van helyem a produkcióban. Befejeztem a filmet és másnap már a próbán voltam.
Mennyi nehezen engednek el a színháztól?
Több mint tizenöt éve történt, hogy Joel Schumacher hívott egy filmre. Egy nagy amerikai produkció volt, nagy nevekkel, akik azóta óriási sztárok. Én mindenképpen menni akartam, de nem tudtam, hogyan kell ezt intézni, hogy kell elkérni magam, tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy Laci nem enged el. Rengeteg könyvet átolvastam, aláhúztam bennük szövegeket, idézetekkel készültem, hogy miért fontos egy színész életében, ha elmehet filmezni, mert ha csak a saját szavaimmal kellett volna elmondanom, nem tudtam volna elé állni, és azt mondani: „Figyelj, Laci, el akarok menni”. Aztán megbeszéltünk egy találkozót estére egy kávézóban. Én megérkeztem már délelőtt, leültem egy kis asztalhoz, kávéztam, aztán már mást is fogyasztottam, hogy erőt gyűjtsek. Ez egy pénteki nap volt, és Laci azt mondta, hogy este tíz után, egy szimfonikus koncert után majd átjön. Közben én már mindenkinek, aki leült mellém, elmeséltem, hogy micsoda nehéz helyzetben, mekkora bajban vagyok… A végére gyakorlatilag az asztal alá ittam magam, még mielőtt Laci megérkezett volna. Aztán egyszer csak bejön, rám néz, és ennyit mond: „– Mit akarsz? El akarsz menni a színháztól? – Isten őrizz, nem, nem, nem! – Forgatni akarsz, filmeznél – Igen. – Oké, megoldjuk.” Ennyi volt. Az az igazság, hogy én akkor tényleg úgy voltam vele, hogy ha nem engednek el, szakítok a színházzal. Szóval kockáztattam.
Ez még a Nemzeti Színházál szerzett tapasztalataid előtt volt?
Igen, ezután jött a Nemzetis időszak. Talán a sepsiszentgyörgyi színház vezetősége is megérezte, hogy jót fog tenni nekem az, ha jöhetek-mehetek, mert egy ilyen helyzet kimozdít a megszokásból. Más rendezők, más munkamódszer, más energiák – mindez olyasmit hoz ki belőled, amit addig nem ismertél magadban. Gyakorlatilag nyolc évig egy bőröndből éltem. Ez nagyon fontos időszak volt számomra, mert önállóbb lettem– főleg színpadi értelemben.
Beszéltél arról, hogy az elmúlt évek mit jelentettek a személyiséged fejlődése szempontjából, de az idő múlása más fajta változásokat is hozott. A Hunyadi például egy igazán nagy volumenű produkció. Hogyan szoktál bele ebbe a világba?
A Hunyadiban minden profi volt, tényleg kiváló szakemberek dolgoztak benne. Egyébként hiszek abban, hogy kis- és nagy költségvetésű filmben is a hozzáállás a fontos, az emberi odafigyelés a lényeg. Nem a pénz, hanem az odafigyelés. De az is biztos, hogy egy ilyen produkcióban nagyobb hangsúlyt fektetnek a színész kényelmére, hogy zavartalanul, nyugodtan dolgozhasson. Viszont szívesen ülnék akár egy szeles kis zugban is, ha mondjuk Daniel Day-Lewisszal vagy Mads Mikkelsennel kéne játszanom. Egyik nagy álmom, hogy egyszer legalább összenézhessek a kamera előtt Mads Mikkelsennel.
És valamit teszel is ezért az álomért? Mondjuk elmész külföldi castigokra?
Nem, csak imádkozok.
Mintha inkább fordulnál a magyar filmes szakma fele, mint a román irányába. Játszol román filmekben is, de szembetűnően kevesebben. Van ennek esetleg nyelvi oka? Ez egy tudatos döntés?
Nem, ez csupán attól függ, hogy honnan jön felkérés. Az Egy herceg és egy fél [Ana Lungu: Un prinț și jumătate] például egy olyan film volt, amit kifejezetten velem akartak megcsinálni. A történetbe bele volt szőve, hogy az általam játszott szereplő magyar, aki románul beszél, így nyelvi akadályok sem voltak. Beszélek románul, de a lényeg az, hogy gyakorolni kell, mert ha az agy megszokja a nyelvet, akkor már nem keresgéljük a szavakat. Nemrég az Éjjeli őrjárat [Demian József: Rondul de noapte] című filmben is főszerepet kaptam, hét nap alatt forgattam, és végig románul beszélek benne. Nem volt gond. Teljesen magyar környezetben nevelkedtem, de apám annak idején azt mondta, hogy végezd csak el a román óvodát, mert sosem tudhatod, mikor lesz rá szükséged. Tehát volt egy kis alapképzésem románból.
De azért a magyar közegben mégiscsak otthonosabban mozogsz…
Igen, nyilván, hát végül is az anyanyelvem.
A filmes szerepeid mennyire hatnak a színházi munkádra, a színpadon alkalmazott technikáidra?
Igen, azt hiszem, hat rám a kamera előtti munka. A színpadon is azt próbálom megtalálni, hogyan tudok úgy megteremteni valamit, hogy inkább befelé figyeljek, és aztán ezt az érzést kitágítom a térben. Finom egyensúlyozás ez, megtalálni a kellő mértéket a kifejezésre, miközben nem veszíthetem el a belső feszültséget. Szóval, igen, hatott rám, és folyamatosan dolgozom ezen, hogy jobban alkalmazzam színpadon is.
Fejlődtél-e, érzékeled-e, hogy amikor először álltál a kamera elé, akkor sokkal színpadiasabb voltál?
Igen, és hatalmas tanulság volt A néma lakodalom (Nunta mută) forgatása, amit Horațiu Mălăele rendezett. Az egyik jelenetben bejön egy orosz tiszt és egy tolmács, akinek a rendszer szolgájaként kell viselkednie. Ez voltam én. Nagyon meleg volt, a kamera egészen közel volt hozzám, és valahogy nem tudtam kontrollálni az arcjátékomat, a homlokomat ráncoltam. Mălăele odajött, rátette a kezét a homlokomra. Azt mondta: „E nélkül próbáld.” Nem tett semmi különöset, csak egy egyszerű mozdulatot, de a hatása óriási volt, megnyugtatott. Éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Amikor később megnéztem a filmet, akkor jöttem rá, hogy igen, mennyivel erősebb a feszült tekintetem, mint bármi, amit direkt próbáltam volna kifejezni az arcommal. Sokkal hitelesebbé vált a szituáció.
Amikor mi az egyetemre jártunk, akkor nem volt filmes oktatás, nem volt lehetőségünk filmes technikákat tanulni, így a gyakorlatban kell elsajátítani mindent, sokat hibázva. Még a Hunyadinál is előfordult, hogy bizonyos beállításokat nem éreztem, megzavart, hogy egy adott jelenetet más szögből vesz a kamera. Ez mind gyakorlatot igényel. Ha mondjuk két évig nem forgatok, akkor egy kicsit újra kell tanulnom, mert bár az alap megvan, újból rá kell éreznem a technikára.
Voltak, vannak az eddigi karrieredben olyan alkotók, akiktől, akikkel dolgozva sokat tanultál?
Igen, Kostyál Márk az egyik ilyen alkotó, aki nagyban segítette a fejlődésemet a kamera előtt. Tudott velem bánni, jól irányított színészként, sokat tanultam tőle. Teljes mértékben megbíztam benne, nagyon erős szakmai és emberi szövetséget tapasztaltam meg a vele való munka során.
És színészek közül ki az, akivel bármikor szívesen dolgoznál?
Nehéz konkrét neveket mondani, mert nagyon sok kollégával dolgoznék szívesen, és nagyon jó, amikor újra összehoz minket egy munka, teljesen más kombinációban. Például Rujder Vivi bátyját játszom a Hunyadiban, és szinte párhuzamosan forgattuk a Lakos Nóri filmjét, amiben meg ő a szerelmem. De Gellérttel [Kádár L. Gellért, a Hunyadi-sorozat címszereplője] is nagyon jó volt dolgozni. Nyilván neki ez más tapasztalat volt, hisz a sorozatban ő viszi a címszerepet, én pedig folyamatosan a háttérben vagyok mellette. A feladatom Szilágyi Mihályként az volt, hogy támogassam őt, akinek az energiája és jelenléte a domináns.
Te először a bemutatón nézed meg a filmet, vagy akkor se akarod megnézni, mert lehet, hogy nem fog tetszeni az eredmény?
Amikor először látom magamat a filmvásznon, akkor nyilván feltűnnek a hibák, vagy inkább azok a hiányosságok, amik javíthatóak lettek volna. A színházban ezek még orvosolhatóak, hiszen mindig ott van a következő előadás, a filmnél azonban már nem lehet változtatni. A vágás segíthet, de te színészként már nem tudsz hozzátenni semmit.
A kritikákkal mennyire foglalkozol? Bemutató után megnézed, hogy itt-ott mit írtak?
Nem tagadom, megnézem, elolvasom, de meg kell tanulnom, hogy ha egy munkát lelkiismeretesen végigcsinálok, azt érezzem, hogy „nyugalom, megtettem, amit lehetett”. Az, hogy valakinek nem tetszik, az rendben van, de a rosszindulatú kritika azért felbosszant. Igazából igyekszem nem foglalkozni vele, ezért sem nézem a Facebookot, de most például a Hunyadinál nem tudtam megállni, hogy bele ne olvassak a rengeteg kommentbe – és hát volt ott minden... Érdekes, hogy a dicséret nem hagy akkora nyomot, mint a bírálat, és sokszor még azt is magamra veszem, ami nem rám vonatkozik. Aztán kaptam egy megjegyzést: „Laci, engedd el.” És hát tényleg ezt kell tennem.
A Hunyadiba hogyan kerültél be?
Valójában nem akartam elmenni a castingra. Volt már korábban egy Toldi-film, amit velem képzelt el egy rendező [Pálfi György], sőt egy másik Hunyadi is, amiben már kiválasztottak a főszerepre – aztán mindkettőt elkaszálták. Ekkor úgy éreztem, oké, ha nem sikerült, akkor nem élem bele újra magam, nem akarom erőltetni a történelmi filmeket. Kértek anyagot, de azt mondtam, hogy nem küldök semmit. Aztán egyszer épp Pesten voltam, és a Hunyadi-sorozat casting directora felhívott, és mikor kiderült, hogy nagyjából 200 méterre vagyok a casting-irodától, azt mondta, hogy „gyere már be, van egy szerep, ami nagyon neked való.” Mondom, jó, felmegyek.
Aztán először a színházzal egyeztettem, mert az volt az elsődleges, de közben elkezdtem beleélni magam ebbe a munkába is. Így jött a fizetés nélküli szabadság lehetősége, amit már korábban is alkalmaztam: a forgatás időszakára fizetés nélküli szabadságot veszek ki. Voltak lehetetlennek látszó logisztikai helyzetek, és egy másik játékfilm főszerepéről is lecsúsztam a hosszúra nyúlt forgatás miatt, de ha mindenki együttműködő, akkor mindig van megoldás.
Eddig nem forgattál sorozatot. Milyen élmény volt?
Igen, általában kerülöm a sorozatokat. A kollégák mesélték, hogy milyen az, ahogy mondjuk egy napi sorozat forgatása zajlik, és az a tempó sosem vonzott. A Hunyadi forgatása azonban nagyon más volt, mint mondjuk egy napi sorozaté, és nyilván hozzá kellett szoknunk ahhoz, hogy mivel nincs kronológia, nagyon ott kell lenni fejben, hogy tudd, a karaktered hol tart éppen a történetben. Folyamatosan nálam volt a forgatókönyv és nyomon követtem az eseményeket, mert össze-vissza forgattuk a jeleneteket: lehet, hogy ma leszúrod a törököt, de a kardodat csak hónapok múlva csúsztatod vissza a hüvelyébe.
Hogyan készültél egy ilyen történelmi ihletettségű filmre, szerepre?
Miután megkaptam a szerepet, beleolvastam a regénybe, majd elkezdtem kutatni a neten, történelmi források után néztem. Találtam egy nagyon jó írást, ami részletesen bemutatta, ki is volt Szilágyi Mihály. Kiderült, hogy a törökök Cara Mihálynak hívták, a „cara” szó pedig sötétet jelent. Na, mondom, ez nem stimmel, de elengedtem. Próbáltam olyan dolgokat is keresni, hogy pl. milyen szokásai, akár harc előtti rituáléi voltak, ami akkor is sokat segíthet, ha végül nem kerül bele a filmbe.
Ezt követően jött a fizikai felkészülés, amit Gellért már jóval korábban elkezdett. Nekem a lovagolás alapszinten megvolt, de a profi kaszkadőr-lovakkal nekem is sokat kellett gyakorolnom. Ezen kívül más típusú felkészülésre is szükségem volt, hiszen a karakterem többnyire a buzogány és balta használatában jeleskedik. A kaszkadőrök ebben rendkívül jó partnerek voltak, mindenre megtanítottak és hálás vagyok azért, ahogyan velünk bántak.
A történelmi szerep tehát egyelőre kipipálva. Mit szeretnél még csinálni?
A függőségek, az alkoholizmus tematikája eléggé foglalkoztat, mivel azt mondhatom, hogy két éve sikerült felfüggesztenem a függőségemet. Ha olyan szerep jönne, ami ehhez kapcsolódik, akkor az igazi kihívást jelentene, mert óriási küzdelmem van benne. Az ellentmondásos karakterek érdekelnek, akikkel kapcsolatban sosem tudod biztosan, hogy mi rejlik a tekintete mögött. Szeretem azokat a szerepeket, amelyekben van egyfajta titokzatos, belső ellentmondás.
