Mátray László. Negyvenéves. 1999-től a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze, 2013-tól rendszeres vendégszereplő a budapesti Nemzeti Színházban. 2016-ban Jászai Mari-díjat kapott, Kolozsváron legutóbb a Betonzajban láthattuk, most pedig a magyarországi mozikban éppen futó, Kojot című, „nagyon dühös” filmben alakít fontos szerepet.
Marosvásárhelyen végeztél a színművészetin, utána pedig egyből hazajöttél Szentgyörgyre. Ezt eleve így tervezted?
Igen, ’99-ben fejeztem be a főiskolát, májusban pedig már itt próbáltam. A negyedév – akkor még négyéves volt a képzés – erről szólt: a „hova megyek”-kérdésről, pedig nyilván azzal kellett volna foglalkozzunk inkább, hogy megérezzük, miről is szól ez a színpadon levés. De azt hiszem, mindenki érezte, hogy igazából a szívem idehúz. Ennek ellenére Hunyadi László tanárom rettentően kezdett „zsarolni”, hogy menjek vele Csíkba – akkor indították a Csíki Játékszínt, alapítótagnak hívott, majdnem meggyőzött. De hívtak Szatmárra is, Váradra is... ám valószínű, hogy már régebb eldőlt, hogy ide jövök. Csak amíg a „nagyfőnök” nem mondta konkrétan, hogy gyere, addig magamnak sem mondtam ki.
Pár éve azonban bekövetkezett egy váltás, egy új folyamat. Pestre kerültél, vagy inkább Pestre is.
Az úgy történt, hogy a Nemzetinél megkaptak engem egy szerepre, és Laci [Bocsárdi László rendező, igazgató – szerk.] elengedett. Egy feladatra. Aztán az egy feladatból – a János vitézből – több lett, mert Vidnyánszky Attila még ajánlott szerepeket, sőt, később meg is kérdezte, hogy nem-e szerződnék oda, amivel nagyon nehéz helyzetbe hozott. Végül szerintem ez lett a jó döntés, ez a kétlakiság. Csak nagyon fárasztó itt is, ott is játszani.
Repülőzöl?
Autózom vagy vonatozom. A vonat kényelmesebb, de az a tizenvalahány óra borzalmas.
Meddig tudja egy színész csinálni ezt a kétlaki életet?
Sőt, háromlaki, mert még Szentgyörgyön sem ülök állandóan: ki szoktam járni falura, Szörcsére. De igen, ez nekem is nagy kérdés, hogy meddig lehet bírni. És nem is az a nehéz, hogy a különböző színészi feladatokat hogyan választod külön, hanem hogy mégiscsak van egy különbség aközött, hogy hogyan mész színpadra itthon, és hogyan mész színpadra ott – annak ellenére, hogy színházról beszélünk, ami ugye egy közös nyelv. Ezeket „lemenedzselni” volt nekem a feladat. Ott be kellett törni. Kellett menni előre, új utakat kellett kijárni. A kollegákkal is másképpen értesz szót. Újra kellett tanulni ugyanazt, ráadásul volt egy megfelési kényszer is. Ezzel most nem azt mondom, hogy itthon nincs, mert leszarom, sőt! Csakhogy itt már itthon vagyok. Bár most már lassan itthon sem vagyok itthon...
Miért, hol érzed a leginkább magad otthon?
A falusi élet ugye kikapcsolódásnak jó. Szakmailag viszont nem tudnám megmondani. Valószínűleg pont így a jó: folyamatos mozgásban.
És szerepben? A dán királyfiéban például?
Hamlet szerepében két éve voltam utoljára, már javában a Kojotot forgattuk, amikor Lengyelországba is elvittük. Most is mozognak bennem olyan energiák, sokszor eszembe jutnak szövegdarabok belőle. De nem lehetsz igazán otthon abban sem, hiszen végig rettegsz, hogy összejön-e a dolog. Egyszercsak azt mondják: „Hamlet leszel” – és onnantól be vagy tojva. Annyian voltak Hamletek előtted. Mi az, amitől éppen te tudsz különleges lenni?
Az első filmszereped a Fény hull arcodra-ban volt. Oda hogy kerültél be?
Már Szentgyörgyön voltam, és éppen hazaértem a katonaságból – ahová magamtól mentem el –, amikor már forgatták a filmet. Épp a Bunkerben ültünk, és jön a film helyi gyártásvezetője, hogy kellene holnapra egy „suhanc”. Felvitt Gulyáshoz, a rendezőhöz [Gulyás Gyula – szerk.], jóestét, jóestét, holnap akkor itt és itt, 12-kor. Másnap beültem a mikrobuszba, rengeteg háromszékessel együtt [Sepsiszentgyörgyi tánccsoport – szerk.], s megkapjuk a napi diszpót. Olvasom: „a suhanc előkapja a f*át” – vagy valami ilyesmi. Röhögtem, hogy így fogok bekerülni a filmtörténetbe, mint a suhanc, aki előkapja. Aztán végül annyi lett belőle, hogy megmarkoltam nadrágon keresztül. Hát valami meg kellett mutatni!
A következő szerepedben már párbeszéd is volt, ez a Varga Katalin, ott a film elején bukkansz fel az apa szerepében.
Rövid szerep volt. Utólag, amikor megnéztem a filmet, éreztem, hogy hiányzik ez a szál a továbbiakban, de hát ez volt a szerző döntése. Én voltam az apa, aki elhajtja otthonról a feleségét, a címszereplőt. Nem tudja lenyelni a történteket, nem engedi a büszkesége. Rengeteget dolgoztunk [Péter] Hildával, mert a forgatókönyv nem egy helyi körülményekhez adaptált dolog volt. Pesti színésznőnek írták. Így hát sokat kellett alakítani a párbeszédeken, egyszerűsítettünk. Oda úgy kerültem be, hogy éppen ping-pongoztunk, amikor Peter [Strickland] – miután megtalálta Hildát meg Hobót [Pálffy Tibor] – odajön egyik este szerényen, hogy volna egy feladat. És elvállaltam. Ez csak egy egydélutános forgatás volt.
A következő máris a Joel Schumacherrel való munka volt?
Nem, közben még volt Mészáros Péter filmje, a Stambuch, aztán meg a The Human Resources Manager [A HR-menedzser, 2010], ami egy izraeli rendező filmje.
Az egy sajnálatosan elfelejtett filmnek tűnik. Látta valaki?
Derzsi Dezső kollegám. Amikor Szentgyörgyre került, lelkendezve mesélte, hogy látott a Cirko-Gejzírben egy filmet, amiben benne voltam. Ebbe már ügynökségen keresztül kerültem be. Így egyébként többször hívtak Bukarestből különböző szerepekre, de nagyon sok casting-lehetőséget utasítottam vissza, mert nem tudtam volna elmenni. Egy másik, amit szinte visszautasítottam, az Mălăele Nunta mută-ja volt [Néma lakodalom]. Castingra hívtak, mégpedig a férfi főszerepre keresett embert a rendező. Mondom, én se moldvai, se havasalföldi akcentust nem tudok hitelesen produkálni. De rendes volt, egy fotót azért készített rólam, és aztán egy félév múlva visszahívott a filmbe egy kisebb szerepre. Én voltam a tolmács a film vége felé.
Annak ellenére, hogy alig vágtak be valamit belőlem a filmbe, nagyon jó tapasztalat volt. Mălăele ugyanis színész, és olyan dolgokat mondott el, amit lehet hogy filmen nem mindig veszel észre színészként magadról. Hogy pl. be-bemozdul az arcod. Dolgozol, kontroll nélkül. Az ilyesmit filmben is dolgozó színészeknek nagyon kéne tanulni: legyen meg a szövegednek a tartalma, de ne legyen olyasmi belőle, amire a filmrendezők felkiáltanak: „színház!”. Ne akard „megtámasztani” a szöveget az arcoddal. Mălăele rátette a kezét a homlokomra, és azt mondta, ez nem kell.
Mennyire tud egy erdélyi magyar színész Bukarestben érvényesülni? Román szerepben?
Épp Téglás Istvánnal találkoztam, Ana Lungu új filmjében fogunk valószínűleg együtt szerepelni – na, ő már nagyon jól vágja a románt. Persze nyilván kell egy affinitás ehhez. Fel kell vedd az iramot, sokat kell küzdened, amíg pontra teszed magad, túl kell tenned magad a frusztráción, hogy nem bírod a nyelvet úgy kezelni, ahogy kéne. Én pl. játszottam Bukarestben románul Hamletben – Laertest, szintén Bocsárdi rendezte –, s az egyik kritika azt írta, hogy „akkor nagyon jó, amikor elfelejti, hogy románul kell beszélni”. Idáig kéne eljutni. Meg hát nyomulni kell...
Akkor castingon, ügynökségen keresztül be a következő projektbe is – Joel Schumacher Blood Creek vagy Town Creek címeken forgalmazott horrorjába. Ez viszont már igazi amerikai munkamódszerrel készült film volt, ha nem is óriási büdzséjű...
Javarészt itthoni, romániai stáb dolgozott ebben a filmben is, itt forgattuk (a MediaPro egyik stúdiójában volt felépítve a díszlet), de a különbség azért mégiscsak nagy volt. Lehidalsz, amikor azt látod, hogy külön lakókocsid van, rajta a neveddel – ez nekik persze normális, csak nekem nem volt az.
Volt egy disznóvágós jelenet a filmben. Összehoztak az apámat játszó színésszel, tessék, hozzatok ki egy disznót – hálistennek ez a része nem állt távol tőlem –, de vagy tizenötször felvettük, ahogy kihúzzuk az állatot, megkötözve, satöbbi. A kép addig tartott, hogy éppen le akarjuk mészárolni. Fejszével, érdekes módon – ezek szerint ők így csinálják. Már nagyon belejöttem, szinte sajnáltam a disznót, rettentően elfáradt, a végére már egyedül is meg tudtam „borítani” – egy jó 150 kilós malac volt. Hallom, hogy üvölti a rendező: „Take Laszlo, Take Laszlo!”. Az operatőr: „Stop! Who is Laszlo?” – fogalma sem volt, hogy ki az a László. Aztán bemutatkoztunk.
Haverkodtál a többi színésszel? Benne volt Michael Fassbender, Henry Cavill, Dominic Purcell...
Igen, szóba álltak velem. Michael már javában készült az Éhségre (Hunger). Ehhez fogyózott, el volt kissé foglalva, de Dominic ahányszor kijött jelenetből, kapucnit felvette, „Les, hol vagy?” és megkínált cigarettával. Sokat beszélgettünk.
Mennyit dolgoztál ezen a filmen? Végig ott voltál?
Elég sokat, majdnem egy hónapot. És ragaszkodtak hozzá, hogy ott legyek akkor is, amikor nem vagyok képben: fizették azokat a napokat is. Elég húzós volt, és az volt a szerencsém, hogy a forgatás kezdetekor még nem volt meg a szerződésem. Én egyre kértem őket: hogy eljöhessek majd pár napra. Mert tudtam, hogy Laci csak úgy enged el forgatni, ha a színházi jelenlétem nem csorbul. Egyébként teljesen KO voltam, amikor megpróbáltam tőle elkérezni, könyvekkel, idézetekkel készültem – hogy a színésznek miért fontos egy ilyen feladat stb. Reggel óta a Teinben ültem, és este későig vártam, hogy találkozzunk. Mattrészeg voltam, már szinte bőgtem. Bejön Laci a Teinbe: „– Na mi van, el akarsz menni? – Nem. – Filmeznél? – Igen. – Oké.” Ennyi volt.
Persze, nem feltétlenül azt akarják a rendezők, vagy igazgatók, hogy ne menj filmezni valahová, hanem hogy ülj ott és a szerepre koncentrálj. De ezt akarta az amerikai fél is. Hogy legyek ott. És kértem ennek fejében öt napot, hogy színpadon játszhassak: éppen akkor volt a tavaszi fesztivál Budapesten. Éppen minden előadásban benne voltam, és tudtam, hogy nem fognak tudni „leduplázni”, kicserélni. Elkezdtük a forgatást, és persze az Isten is úgy akarta, hogy pont akkor kerüljek én sorra, amikor Pesten is színpadon kellett lennem. Nem tudtuk, mi lesz, teljes volt a kétségbeesés. Szóval az volt a szerencsém, hogy nem volt még elkészítve a szerződés. És hogyha engem kirúgnak, újra kellett volna vegyenek négy napnyi anyagot. Így aztán belementek abba a kompromisszumba, hogy mindennap repülőre ülhessek délután – saját pénzemből, last minute-jegyekkel –, hogy este Pesten játszhassam, utána meg rögtön vissza, hajnalban felkelés, forgatás délig. Ez volt a kitétel: egyig hagyják abba velem a forgatást, hogy érjem el a repülőt háromkor. Ez összejött, de senkinek sem ajánlom. Ma már nem csinálnék ilyet.
Az csak a Betonzaj után jött. És szintén ügynökségen keresztül. Pálfi György ugye már-már nekifogott volna a Toldinak, és én épp akkor voltam János vitéz, így hát Toldinak is kinéztek. Már gyúrni is elkezdtem a szerep végett, amikor jöttek a hírek, hogy mégsem lesz Toldi. De az arcom, a fotóm ott maradt, bekerültem a budapesti adatbázisokba is. Kostyál Márk, a Kojot rendezője pedig épp valami hasonlót keresett, de olyant, aki mégsem a tiszta „macsó-vonalat” hozza, hanem valakit, aki tud „töketlenebb” is lenni. És így próbált meg engem a Kispali szerepére.
Igen, ez egy érdekes szerep. Sportkocsival villog, de érzékenyebb léleknek tűnik, a fia a nagy kincse... mennyire tudtál azonosulni ezzel a figurával?
Mindig próbálok kétpólusú figurákat megeleveníteni. Hogy legyen gazember is, de legyen szíve is. Az ember így van összerakva. Nyilván súgott nekem Márk dolgokat arról, hogy milyen is ez a csávó, ezek sokat segítettek. Van benne valami megfoghatatlan, ami miatt ő az apja előtt egy nulla – ő ugye még Misit [a film főhőse], az ellenfelet is jobban értékeli.
Számomra a szerep a közepe felé kezdett beindulni. Megértettem, rájöttem, hogy mit is jelentek én a filmben. Megfoghatatlan dolog ez, mert ugyebár nem lehet tudni, hogy pontosan mit akar ez a csávó, ez a Kispali. Nem feltétlenül vannak céljai – csak úgy... van. Nehéz volt vinni ezt a „pöcsséget”, ami a karakterrel jár – mert ez egy pöcs, na! Az ilyennel színészként azonosulni akarsz ugyan, de azért megvisel. Adott pillanatban azt érzed, hogy téged néznek annak, akit a vásznon alakítasz – és a forgatás alatt ezt végig magaddal hordozod.
De legalább a Toldi kárpótolva lett egy bikás jelenettel... Mennyire volt emberpróbáló egy ilyent leforgatni?
Azt a pár napot, amíg ott forgattunk, úgy hívtuk, hogy „a Pokol”. Iszonyú meleg volt, aszfalton kellett rohanni, ráadásul állattal forgatni – teljesen kiszámíthatatlan. Egyébként izgalmas volt, de persze, kordában tartották az állatot. Sokkolóval, miegymással irányították.
Sok verekedős jelenet is van a filmben. Nem sikerült egy-egy pofon néha túl jól?
De, sajnos. Ráadásul nem is én kaptam, én csak egy béna esés miatt törtem el valamit a könyökemnél, de az bagatell, csak itthon derült ki. De abban a jelenetben, amikor Misi kiszedi Kispalit a markológépbeől, Márk adott Andrásnak, a Misit alakító színésznek [Mészáros András] egy instrukciót, amit én nem hallottam. Erre András kicsivel fennebb ugrott, mint az azelőtti felvételeken. Én pedig reflexből rúgtam – szegénynek pont az arcába-szájába. Nem szeretem az ilyesmit, de hát a lendület, a hév visz – hálistennek nem lett semmi komolyabb baja.
Milyen volt sárga Corvette-et vezetni? Gondolom, csak a közeliekben vezetted.
Így van. A nagy sebességet, a driftingeket a tulajdonos, vagy egy profi versenyző hajtotta végre. De azzal kezdtük, hogy megérkeztünk a faluba, ahol a szállásunk volt, nyilván pálinka pálinkát követett, aztán bemutattak a tulajnak, ezután meg hajnalig döngettük az autót, megmutatta, hogy mit tud. Kicsit betojtam, de csak az első vezetésig volt rossz. Amíg felveszed a gázról a lábadat. Utána meg már ment. Sőt, addig markológépet sem vezettem, most azt is kipróbálhattam.
Ezt a forgatást is végigülted?
Persze. Az említett lengyelországi Hamlet-kiszállást leszámítva, végig.
Sok ismerős színész volt a csapatban. Szóval a film dühösségéhez képest valószínűleg jó hangulatú volt a forgatás.
Igen, sokan maradtunk együtt esténként. Nem voltunk messze Budapesttől, így sokan hazamentek estére, de a kemény mag természetesen ott lakott a faluban, „Tűzkőn” [Máriahalom]. Főleg az esték, amikor el lehetett lazulni, azok jót tettek. Nemcsak a barátságok szempontjából, hanem a Márkkal való munka értelmében is. Folyamatosan beszéltünk a szerepről, a következő jelenetekről. Meg kell mondanom, hogy a Kojot előtt szinte sohasem dolgoztam úgy filmben, hogy legyen próba. Most volt részem rendes próbafolyamatban, nem rögtön a már bevilágított térbe kellett belépni, ahol várt a stáb, hanem előtte tudtunk foglalkozni a szerepekkel, a szöveggel.
Nekem nagyon sokat jelentett a Márkkal való munka, az ő jelenléte. Én – megkockáztatom – egy darabig ebből az élményből éltem. Iszonyúan sokat jelentett az, ahogyan ő irányított, még színpadi munkákban is. Ráadásul ezekkel az emberekkel mind tartjuk a kapcsolatot. Ez nem csak egy munka volt, sokkal többről szólt. Eljöttek ide, megnéztek egy előadást, közös szülinapok is voltak stb.
Mire van szükséged ahhoz, hogy kizökkenj a színpadból és feltaláld magad a kamerák előtt?
Most pl. Márk elég sokat basztatott ezzel – de ezt egyébként minden filmrendező mondja a színészeknek –, hogy „ez nem színpad”. Olyanokat mondott, hogy „ez nem Hamlet”, „ez nem Bánk Bán”, ami persze, először bántó volt, de meg kellett tanulnom dekódolni, hogy ő mit is ért ezalatt. Hogy mit jelent az, hogy „legyél kevesebb”. Nehéz, mert hogy a fenébe legyél kevesebb? Alig csinálsz bármit, és mégis legyél kevesebb? Amit lehet tanulni ezeken a forgatásokon, az az, hogy az arcodat ne mozgasd folyamatosan – amit az előbb említettem Mălăele kapcsán is.
Mennyire izgulsz a bemutatókon?
Eléggé. Most például nem is voltam magamnál. Annyi kérdésem lett volna, vagy van, vagy volt, hogy alig tudtam a filmre egészére figyelni.
A következő filmszerep? Ana Lungu filmjét említetted…
Igen, ez már forog. Nem túl nagy a költségvetése, így a színészek, illetve a szabadidejük köré építenek. Sőt, valószínűleg itt is forgatunk majd, Szörcsén. Rajtunk, színészeken alapszik majd az alkotás, kicsit mindenki saját magát alakítja. Románul játszom, de az én akcentusommal, a makogásaimmal, nyelvbotlásaimmal együtt. Ezek egyébként csak spontánul működnek: ha újra akarod venni őket, már nem lesznek jók.
De miről szól ez a film? Mi a címe?
Másfél herceg. Un prinț și jumătate. Egy baráti társaságról szól, többet nem árulhatok el. De nem is tudom igazából, hiszen az eddigi forgatókönyvet felrúgták.
