Ana Lungu a „román új hullám” női oldalát képviselte a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol filmjét a What the F*ck nevű, feminista filmválogatásban vetítették. Azóta nyert még néhány díjat itthon, és nemsokára a kolozsvári TIFF fogja vetíteni Autoportretul unei fete cuminți (kb.: Egy jól nevelt lány önarcképe) című filmjét. Nem tud azonosulni az izmusokkal, hatalmas lelkesedéssel beszél a dokumentumfilmekről, és a világ legtermészetesebb hangján szól az élet nagy dolgairól. Beszélgetésünk remek alkalom ismertebbé tenni egy olyan nevet, amelyet főképp szeptembertől gyakran fogunk hallani, amikor a romániai mozik is vetíteni kezdik a filmjét.
A második egészestés munkádnál tartasz. Hogy érzed, mi a közös a két filmben, mi maradt meg és mi változott A cet gyomrában (Burta balenei) és az Autoportretul unei fete cuminți között?
Mindkét projekt alkalmával nagyrészt amatőr színészekkel dolgoztam, csupa hozzám közel álló emberrel, baráttal, családtaggal, akit jól ismerek. Mivel nem voltak profik, mindkét film jeleneteiben sokat improvizáltunk. Azt mondhatom, ez a megközelítés közös A cet gyomrában és az Önarckép… esetében.
A rotterdami fesztiválkatalógus is megjegyezte, hogy utóbbi filmednek van egy önéletrajzi oldala, hiszen a saját szüleid alakítják a veled nagyjából egyidő főszereplő szüleit.
Azt hiszem, ez az önéletrajzi vonatkozás mindazokra az emberekre érvényes, akikkel a főszereplő kapcsolatba lép – a szülei az én szüleim, a barátai az én barátaim, és ebből a szempontból Cristiana élete valóban hasonlít az enyémhez. Bár az eseményeket és a helyzeteket tekintve a film fikciós alkotás, és volt egy forgatókönyve, amelyet nagyjából be is tartottunk, örülnék, ha tényleg sikerült volna megragadnom bizonyos „dokumentarista” részleteket, amelyek megörökítenék bizonyos társadalmi kategóriákat az én vagy a szüleim generációjából. Szeretném, ha a film rendelkezne ezzel a mélységgel, és remélem, rendelkezik is vele.
És úgy döntöttél, hogy producernek, Anca Puiunak is adsz egy szerepet…
Igen, az ő közreműködése rendkívüli volt! Elsősorban mert vállalta, hogy felkarol egy mindenféle anyagi forrást nélkülöző projektet, és nulláról indul. Előbb valójában Cristi Puiu fogadta el a tervet, és „irányított” a feleségéhez, Ancához, aki magával a gyártással kezdett foglalkozni. A film nagyrészt az ő és az általa vezetett Mandragora produkciós cég részvételének köszönheti profi formáját. Aztán az, hogy elvállalta, hogy szerepel is a filmben, a bizalom következő, számomra nagyon fontos jele volt.
Kitartott képeket és hosszú jeleneteket használtál. Mennyit, mit improvizáltatok a filmben?
A dialógusok egy része meg volt írva, és egyezik a forgatókönyvbelivel, s ez a hosszabb párbeszédekre is érvényes. Rengeteg az improvizálás viszont a szüleim játszotta jelenetekben. Édesapám esetén például fel sem merült, hogy felmondhatna egy leírt szöveget. Ő szereti mindig azt tenni, ami neki tetszik, ahogy neki tetszik, és így tett a forgatáson is. Én elmagyaráztam neki a helyzetet, ő pedig improvizált a párbeszédben. Elégedett vagyok az eredménnyel, szerintem az ő és az édesanyám jelenetei sikerültek a legjobban.
Lebegett előtted egy ideál, egy filmtörténeti modell, például az olasz neorealizmus?
Inkább csak referenciáim voltak. Elsősorban a Nuri Bilge Ceylan-féle Májusi eső nyűgözött le, amelyben a rendező szülei is játszanak. A forgatás előtt, amikor aggódtam, hogy miként fognak boldogulni az enyéim, Ceylan filmjére gondoltam, abból próbáltam bátorságot meríteni. Ez az első mérföldkő, ami eszembe jut, de van több másik is, a neorealizmustól Apichatpongig, Ruben Östlundig, Ulrich Seidlig és így tovább.
Ceylan a képek használatában is inspirált? A cím „önarcképre” utal, a film promóanyagain egy arckép szerepel, Cristiana, a főszereplő mindegyre odébbtesz egy-egy festményt, és mintha az egész film jól meghatározott keretű „képek” összessége lenne…
A forgatókönyvet gyakorlatilag a főszereplő életéből származó pillanatok sorozataként képzeltem el, ezért helyénvalónak éreztem minden pillanatot „önmagába zárva” lefilmezni, akárcsak egy festményt. Ezért választottam a keret-snitt megoldást, az álló kamerát és a totálokat. Inkább bizonyos pillanatokat akartam rögzíteni, mint egy történet fonalát követni. Megpróbáltam elkerülni a konvencionális dramaturgia diktálta formát – ami gyakran egyszerűsíti és sematikussá teszi a valóságot azért, hogy előregyártott képletekkel leírhatóvá tegye azt –, és „életszeleteket”, „élő” pillanatokat, minél valószerűbb szereplőket szerettem volna bemutatni, megragadni. Másrészt a tág és álló képmező több szabadságot biztosít a nem profi színészeknek is, segíti őket – a művészi választás tehát ez esetben gyakorlati döntés is volt; elég nehéz lett volna kétszer egyformán felvennem ugyanazt a jelenetet. Olyan ez, mint a dokumentumfilmezésben: ott voltál, valami sikerült, másodszor már nem fog ugyanúgy sikerülni.
Kétszer is szóba hoztad a dokumentumfilmeket. Dolgozol egyen véletlenül?
Nagy dokumentumfilm-rajongó vagyok, de nem állt össze mostanig egyetlen projekt sem, nem volt még dokumentumfilmes forgatókönyvem vagy filmtervem. De a kedvenc rendezőim közül többen dokumentumfilmesek.
Hogyan kezdesz egy filmhez? Elég sok idő telt el a két nagyjátékfilmed között. Volt ennek valamilyen oka, vagy egyszerűen ez volt „a dolgok állása”, és ennyi időre volt szükséged, hogy nekiláss a másodiknak?
Gyakorlatilag nem tartottam szünetet a két projekt között. Attól a pillanattól kezdve, hogy 2010-ben hazatértem Locarnóból, ahol A cet gyomrában-t bemutattam, írni kezdtem a következő forgatókönyvem. Időbe telt, mire olyan formát öltött, amivel elégedett lehetettem, aztán az anyagiakért kezdtünk pályázni. Sajnos semmiféle támogatást nem kaptunk, sem a Román Országos Filmközponttól, sem máshonnan. A film független produkció, a szó legszorosabb értelmében. Persze ha több pénzünk lett volna, gyorsabban haladhattunk volna bizonyos munkafázisokban. Másrészt a filmnek magának is időre volt szüksége. A forgatás első része 2013 végén zajlott, ekkor vettük fel a jelenetek nagyrészét. Az utómunka hónapokig tartott – összességében, nem a munka mennyiségét tekintve –, és azt hiszem, erre az időre nekem is szükségem volt ahhoz, hogy eltávolodjam az eredeti forgatókönyvtől, s hogy a leforgatott anyag megérjen. Amikor elkészültünk az első vágott verzióval, úgy döntöttünk, hozzáforgatunk még. Ha csak úgy „ripsz-ropsz” leforgattunk és összevágtunk volna mindent, nem ez lett volna az eredmény.
Tehát végülis úgy dolgoztál, akár egy dokumentumfilmes: igazodtál a valósághoz…
Fontos, hogy arra menj, amerre a film sodor. A forgatás során konfliktust eredményezhet, hogy azt akarod megcsinálni, ami a te fejedben megvan, és ez nagyon különbözik attól, ahogyan a dolgok valójában alakulnak. Alakítani akarod a dolgokat valamerre, de elveszítheted az uralmad fölöttük. Fontos idejében megértened, hogy alkalmazkodni kell mindahhoz, ami ott helyben, az orrod előtt történik.
A film címe azután jelenik meg, hogy Cristiana szakított a szeretőjével, majd a karácsonyfa közelében bukkan fel. Addig is éreztük, hogy tél van, de nem volt pontos dátumunk, amihez az eseményeket köthettük volna – miért hangsúlyoztad ennyire ezt a pillanatot?
Valójában a cím a – legalábbis számomra epilógusként működő – utolsó jelenet előtt jelenik meg. Úgy tűnik, akkor zajlik, amikor a film már véget ért, ezért helyesnek tűnt leválasztani a korábbiakról. Többekkel beszélgettem, akik megnézték a filmet, és egyesek közülük úgy értelmezték, hogy a történet maga is az ünnepek alatt játszódik, mások szerint viszont sokkal később. Én nem döntöttem el, hogy pontosan mennyivel később történik. A szakítás azonban karácsonykor zajlik, ezért tettem oda a karácsonyfát, és úgy gondoltam ez a pillanat összekapcsolható a főszereplő, Cristiana nevével is – a dolgok az ő napján, az ő névnapján történnek, amit vagy megünnepelnek, vagy nem… de nagyjából ez volt a szándékom.
A filmszak előtt pszichológiát tanultál. Gondolod, hogy ez szerepet játszik a filmjeid milyenségében?
Továbbra is érdekel a pszichológia, egy pszichoanalízis kurzuson is részt vettem, és azt hiszem, ez az érdeklődésem önkéntelenül is visszaköszön mindenből, amit csinálok, még ha nem is tudom pontosan megmondani, hogy honnan. Talán a párbeszédekből, talán emiatt összpontosít a film inkább a szereplőre, mint a történetre… Inkább az emberek foglalkoztatnak, mint a narratíva.
Felételezem, hogy – főképp a külföldi fesztiválokon – az ún. román újhullám többi filmjéhez fogják hasonlítani a tiédet is. Hogy érzed, te is a fiatal román mozi e vonulatához tartozol?
Azt hiszem, hogy a filmem egy kontextus része. Az én alkotói egyéniségem kialakulásához nélkülözhetetlen volt, hogy amint 2004-ben az egyetemet befejeztem, Cristi Puiuval dolgozhattam szkriptesként a Lăzărescu úr halálán. Rengeteget tanultam Cristitől, nagyszerű tapasztalat volt. Azok közül, akiket ott megismertem, többen – Ana Szel, Radu Jude, Dana Bunescu, Anca Puiu – is barátaim és munkatársaim lettek.
Kevés befutott női rendező van Romániában. Te érzékeled ezt?
Hogy viccesen fogalmazzak, ez előnyömre vált. Beválogattak például a rotterdami szekcióba – ha nem vagyok nő, talán nem kaptam volna meg ezt az esélyt. A What the F*ck szekciót idén hozták létre, kimondottan a női és feminista témakör számára. Én mindenesetre sosem éreztem diszkriminációt. Akkor sem, amikor rendezőasszisztensként dolgoztam, és most sem. Azt hiszem, egyszerűen vannak olyan területek, amelyeken pillanatnyilag kevés nő van jelen. Valószínűleg más időkben a dolgok is másképp alakultak.
Az interjú román nyelvű eredetije az IstoriaFilmului.ro-n
Fordította: Buzogány Klára
