„A kamera távol van a szereplőktől és a mozdulatlansága adatgyűjtésre ösztönözi a nézőt.” Az Egy jókislány önéletrajzát az idei TIFF-en láttuk, és most a mozikba is került.
Cristiana harminc év körüli doktori hallgató, akinek a kutatási területe a földrengésekkel kapcsolatos építészet. Egyértelműen „jókislány”, mert annak nevelték és ő ennek megfelelően él. Mikor a szülei elköltöznek gyerekkora lakásából és átengedik neki a négyszobás panelt, hirtelen bármit megengedhet magának. A szabadság kiélésére alkalmas módnak tűnik – a rendszeres cigizésen kívül – a szerető tartása és egy minél nagyobb kutya beszerzése (amivel a szülők soha nem értenének egyet).
Szabadulna a teljes mértékben ellenőrizett élet elől, viszont gondolkozás nélkül kijavítja a barátait ha úgy érzi, helytelenül viselkednek vagy gondolkodnak. Ha időközönként ellene is szegül a szüleinek, a gondolkodásmódja igazából hasonlít az övékére. Keresi a tökéletességet és ha egy nap netalán elérné, akkor becses arcképét keretbe lehetne foglalni. Ana Lungu rendezőnő, akinek ez a második nagyjátékfilmje, már most is keretbe fogja az enyhén önéletrajzú ihletésű szereplőt és látszólag szenvtelen beállításokban figyeli, hogyan is alakulnak eme fiatal nő hétköznapjai, aki nem tudja eldönteni, hogy mi is hiányzik igazából az életéből.
Nincsenek egetrengető események és a rendezőnő sosem enged igazán közel a szereplőhöz. A dokumentumfilm határát súrolja – mondanám, ha nem tudnám, hogy az egész meg lett írva. Ana Lungu kísérleti alapon a saját szüleit osztotta be Cristiana szüleinek a szerepére, miközben a főszereplő egy vele hasonló korú nő. Sok az amatőr színész is a főszereplő Elena Popa körül: mindvégig természetesen játszanak és így a változó intenzitású jelenetek összefüggő egésszé állnak össze.
Még a szexjelenetek is szemérmesnek tűnnek. Akkor is, amikor ritkán elhangzik egy-egy pajzán kifejezés, mert a kamera távol van a szereplőktől és a mozdulatlansága adatgyűjtésre ösztönözi a nézőt. A részletek lényegtelennek tűnnek, de igazából csak arról van szó, hogy Cristiana formailag is folyamatos ellenőrzés alatt van tartva. A hangulat nyugodt és semleges, pedig tudjuk, hogy a főszereplőnek alvási zavarai vannak és szorong. Tudjuk, hogy változatni szeretne az életén, és hogy sok mindennel elégedetlen, de ez inkább közvetetten észlelhető, és a barátaival folytatott beszélgetések során ritkán kerülnek szóba a félelmei. A felszín alatt történnek a nagy dolgok és a film legszárazabb, legtárgyilagosabb beszélgetése utal csak erre: mikor a doktorandusz a témavezető tanárával beszélget, egyszer az kerül szóba, hogy a földrengések hogyan is teszik tönkre az épületeket apránként, úgy, hogy az fel se tűnik, mert az alapszerekezet módosul, miközben a mozgások és a változások felül látványosabbak. Valahogy így, rejtetten és apránként változik meg Cristiana. Miután kipuhatolózta a határait, elkezdi felvállani a saját élete felelősségét és ezután az élet megy tovább.
Az Autoportretul unei fete cuminiți-t tipikus román újhullámos filmként lehetne elkönyvelni, mivel megmarad a realista környezet és történet. Az lehetne az újdonság, hogy női rendező mesél női szereplőről; viszont Ana Lungu képes túllépni a nő-kérdésen. Ha szépségről vagy szeretőkről esik szó, az nem (csak) azért történik, mert nőnemű a főszereplő, hanem azért, mert foglalkoztatja az esztétika, a szerelem és a különböző értékek, és a film során tanul meg tudatosan viszonyulni hozzájuk. Néha már fárasztó a sok beszélgetés és szívesebben látnánk, hogy valami történik, de a szereplők és az általuk bejárt út hiteles. Így már van értelme várni a folytatást.
