Cibulya Nikol 2013-ban végzett az ELTE filmszakos hallgatójaként, majd olyan sorozatokban dolgozott, mint például a Barátok közt, a Dr. Balaton és a 200 első randi. 2018-ban forgatta első rövidfilmjét, az Irinyit, majd következett a Láz és a Mária Terézia szül. A Holnap meghalok az első nagyjátékfilmje, amely különdíjat nyert a 40. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon, és amelyet Nikol elsőként „feminista horrorként” határozott meg. A nők helyzetéről, a transzgenerációs traumákról, a filmrendezőségről és a női barátságokról is szó esett.
A Holnap meghalok tulajdonképpen egy transzgenerációs traumákat feldolgozó film. Milyen személyes kapcsolódásod van ehhez a történethez?
Ez egy abszolút személyes sztori, a gyászfeldolgozás részét tekintve. Ha egy veszteséget évekig nem tudunk feldolgozni, akkor ugyanannyira jelen van, mintha egyáltalán nem telt volna el idő azóta. Ennek lehet egy olyan következménye, hogy például nem találunk párt, kialakulhat egy olyan minta, hogy mindig ugyanabba a nem megfelelő férfiba leszünk szerelmesek, ugyanazokat vonzzuk be, de ez lehet akár egy nem működő testvéri vagy barátnői kapcsolat is. Az a tapasztalatom, hogyha nem dolgozzuk fel a gyászunkat, és nem zárul le ez a folyamat, akkor nem fognak működni a jelenkori kapcsolataink sem, és úgy bántjuk a másikat, hogy közben nem is értjük, hogy bántjuk. Ha még benne vagyunk egy traumában, az annyira leköti a lelket, hogy az aktív fájdalom miatt nem tudunk másokkal empatikusak lenni, csak azt érezzük, hogy nekünk mindig rosszabb, mint bárki másnak. Nem vagyunk tekintettel a másikra. De mi van akkor, ha történik valami, ami felhozza ezt a problémát, és szembe kell nézni vele, mert itt az idő? Ez történik a filmben is, ahol egy furcsa pszichodráma-csoportba illetve családállítás-helyzetbe képzeltem a szereplőket. Irma (Kurta Niké) mindenkit odahív az erdei házba, aki valaha közel állt hozzá, mondván, hogy megmagyarázhatatlanul rosszul érzi magát és magányos, de tudat alatt arra vágyik, hogy ezeket a kapcsolatokat rendbe tegye. Viszont ezek az emberek csak egy ideig tudnak elkísérni, a valós munkát egyedül kell megcsinálni, ez egy magányos és fájdalmas folyamat.
Ehhez a valós belső munkához mindenképp szükséges egy olyan esemény, ami legalább annyira szélsőséges, mint a szülés?
Illetve maga a terhesség, de persze ez bennem is kérdés, és keresem a lehetséges válaszverziókat. Az biztos, hogy végül egyedül kell megszüljön Irma is, és az energiát, ami ehhez szükséges, egyedül szedi össze, senki sem segít neki. És igen, kell valami, ami motiválja, ami „belöki” a folyamatot.
Egyébként is azt gondolod, hogy egy nő életében a szülés, a terhesség egy olyan meghatározó dolog, ami felhozhatja akár az eltemetett traumákat is?
Nem gondolom, hogy ez az egyetlen „nagy esemény”, sok nagy esemény van, de ilyenkor az ember szó szerint átalakul, egyszerűen azáltal, hogy a semmiből létrehoz egy új embert. Nem azért csináltam ezt a filmet, mert divatos transzgenerációs témákról beszélni – tudattalanul jött, és nagy reveláció volt, hogy ez így működik. Azt gondoltam, szép kör lehetne, hogy az egész a halállal kezdődik (olyan szempontból, hogy Irma úgy érzi, holnap meg fog halni), aztán egy születéssel végződik. Irma sztorija végülis egy felnövéstörténet is, mert addig nem tud megbocsátani a saját gyerekkori önmagának, amíg ő maga is anyává nem válik.
Volt benned valaha olyan érzés, ami felnagyítódott és eltorzulni látszott?
Abszolút. Van egy visszatérő, pánikszerű érzésem éjszakánként, amikor arra ébredek, hogy valami nagyon nagy baj lesz. Ez nem egy konkrét, logikus gondolat, mert félálomban vagyok, de amikor stresszes vagyok vagy félek valamitől, akkor ez vissza-visszatér.
Ezt a filmet inkább lélektani drámának éreztem, és az merült fel bennem, hogy miért kellett horrorfilmként meghatározni?
Praktikus okai vannak. Nem én választottam ezt a műfaji meghatározást, és nem is értek vele feltétlenül egyet, de talán nem is a feladatom. Viszont amikor megírtam, „feminista horrorként” hivatkoztam rá, mert nők vannak a középpontban. Sajnos még mindig túl gyakran előfordul, hogy ha van is olyan film, aminek két nő a főszereplője, abban is inkább a férfiakról beszélgetnek, és fontos, hogy itt meg nem. Vannak benne horrorsémák, ez igaz, de ez inkább egy „hardcore-abb művészfilm” lett, mintsem horror. Viszont onnantól kezdve, hogy egy művészfilmbe bejön egy-két klasszikus horrorelem, az már valamilyen szempontból horror, de én inkább pszichológiai horrornak vagy misztikus filmnek szeretem nevezni. Sok magyar művész-és független film jött ki ebben az időszakban, és a producerek azt gondolták, hogy ezzel a műfaji meghatározással ki tudnánk tűnni a többi közül. Ez egy marketingdöntés volt, amivel több nézőt lehet bevonzani, azt meg nehéz lett volna röviden leírni, hogy misztikus, pszichológiai dráma, horrorelemekkel.
Viszont ha azt látom, hogy magyar horror, akkor számon fogom kérni rajta.
Ez így is történt, legalábbis én azt tapasztalom, hogy eddig leginkább azok nézték meg, akik nem ezt szeretik, és el is hiszem, hogyha egy Sikoly-rajongó beül erre, akkor egyáltalán nem érti, hogy mit keres ezen a filmen. A női célközönség, akiket meg igazán szeretném, ha megnéznék, nem látták, mert őket talán kevésbé vonzza a horror. A kritikák kapcsán is azt látom, hogy nem nagyon jött át, hogy ez egy transzgenerációstrauma-feldolgozás, és hogy ezek milyen fontos női témák.
Említetted, hogy feminista horrornak nevezted a filmet – feminista vagy?
Mindenki feminista, aki azt gondolja, hogy a nőket és a férfiakat egyenlő jogok illetik meg.
A filmes szakmában hány nő van, és milyen lehetőségeik vannak, egyáltalán létrejött az egyenlőség?
Nem, fényévekre vagyunk tőle. Persze elkezdődött valami, és a mi életünkben már nagyobb egyenlőség van, mint hatvan évvel ezelőtt, de ha belegondolunk, az is csak 127 éve volt, hogy az első nő itthon egyetemre mehetett, szóval nem is annyira meglepő, hogy még nem tartunk sehol. A nemzetközi filmfesztiválokon ugyan néha van valamiféle női kvóta, de ettől meg sokan kiakadnak, hogy csak azért mert nő, miért őt válasszam, hiszen csak a tehetség kellene számítson. Ilyenkor szeretem terjeszteni azt a felfogást, hogy a női kvóta nem arról szól, hogy akkor is nőt kell választani, hogyha tehetségtelenebb, mint a férfi – hanem ez egy ellenreakció arra, hogy eddig csak férfi kvóta volt, de ezt nem így hívtunk, hanem ilyen volt maga a társadalmi berendezkedés.
Illetve nem csak volt. Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvét például szívesen kötelezővé tenném. Kutatások és statisztikák alapján, fejezetekre bontva van összegyűjtve benne, hogy a világ hogyan lett férfiakra, férfiaknak tervezve. Például a mezőgazdasági eszközök mérete és formája a férfiak kezére lett kialakítva, és amikor az autókat tesztelik, hogy biztonságosak legyenek, a férfiak testére alakítják ki a rendszert. Az orvostudományban is minden a férfiak testére lett optimalizálva, a gyógyszerek mennyisége is. Sok szó van arról, hogy egyenlőtlenség van, és pusztán attól, hogy ennyiszer elhangzik, az emberek azt hiszik, hogy egyúttal a probléma is megszűnt. Hírszámba megy, hogy Cannes és Velence már odafigyel arra, hogy elég nő legyen a versenyprogramjukban, persze nem a fő versenyprogramban, hanem inkább az alszekciókban. Ijesztő a társadalom számára, ha a nők erőre kapnak, és már válaszreakció is van, nemrég olvastam például az Economistban, hogy a huszonéves amerikai férfiak sokkal konzervatívabbak, mint a mi korosztályunk.
Ha arra gondolok, hogy filmrendező, rögtön egy férfit képzelek el.
És az a szörnyű, hogy nagyon sokáig én is erre gondoltam – de mondhatnánk még a kutatót, az orvost, a politikust is. Ez az egyik legjobb lakmusztesztje annak, hogy hol tartunk.
Érzékelted a filmszakmában, hogy hátrányosabb helyzetből indulsz, mint a férfiak?
Kifejezetten igen. Emiatt ébredtem rá, hogy milyen nagy a baj, csak ezt nehéz megfogni és nem lehet bizonyítani sem. Hiszen simán lehet, hogy pont engem a hátrányok azért értek, mert nem vagyok elég jó, és ezt vagy ennek az ellenkezőjét soha nem fogom tudni bebizonyítani. Mindenesetre azt tapasztaltam, amikor rendezőként dolgoztam – például sorozatokban –, hogy mindig van egy csapat, és mindig én vagyok az egyedüli nő. A reklámszakmában is egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány olyan magyar rendezőnő van – illetve ugyanez a helyzet az operatőröknél is –, aki rendszeresen nagy reklámokat csinál. Ezt többször is említettem azoknak, akik tehetnének ellene, de vagy hülyének néztek, vagy azt mondták, hogy dehát dolgozunk női rendezőkkel, és mondtak egy-két példát. De hogy statisztikailag mennyire le vagyunk maradva, azt nem veszik észre. Persze ehhez nem ártana egy statisztika itthonról sem.
Miért telt el ennyi idő az egyetem elvégzése és az első nagyjátékfilm megvalósulása között?
Az új filmes rendszer csak négy éve jött létre, és eddig mindig visszautasítottak, pedig legalább négyszer vagy ötször pályáztam. Régóta tudom, hogy ezzel akarok foglalkozni, de sokat kellett várnom, hogy összejöjjön az első kisjátékfilmem. De hát visszautasításokból áll az élet.
Hogyan lettél filmrendező?
Számomra a filmrendezőség nagy dolog, ráadásul régebben kevesebb film forgott, és akkor ez még sokkal elérhetetlenebbnek tűnt, magamnak sem mertem bevallani, hogy filmrendező szeretnék lenni. Úgy éreztem, túl nagy önbizalom kell ahhoz, hogy valaki ezt csinálja.
Mi az ami megfogott a filmekben, ami ehhez a vágyhoz vezetett?
Nem hiszem, hogy van bármi érdekesebb a filmkészítésnél. Olyan sok mindent magában foglal, hogy nem találtam semmi olyat, amihez több kedvem lenne.
Anyád csak nehogy idejöjjön – Cibulya Nikol: Holnap meghalok
Cibulya Nikol első egészestés munkája tematikus értelemben kapcsolódik a rendező rövidfilmjeihez, és megpróbálja folytatni a nem túl gazdag magyar horrorfilmes hagyományt is. Utóbbiban mutat fel valós eredményeket, még akkor is, ha a filmnek bőséggel megvannak a maga gyerekbetegségei.
A filmbéli Irma bánt másokat, persze úgy, hogy nem tud róla, viszont senki sincs meglepve. Például beleszúr a pasijába, majdnem megfullasztja a testvérét és leforrázza a barátnője arcát, aki aztán mosolyogva szállítja a kórházba az újszülött babájával együtt. Mondtad, hogy fontos neked a barátság, de mi az, ami elviselhető egy barátságban, és mi az, ami már nem?
Miután leforrázták a barátnő arcát, otthagyta az amúgy teljesen idegbeteg terhes barátnőjét, ami szerintem elég durva – de ha ekkora fájdalmat okoz neked valaki, akkor nem gondolkodsz tisztán. Mert amúgy ki hagyna az erdő közepén egy terhes nőt? A film végén Irma egyedül szül, ezek után nem fogod sajnáltatni magad, hiszen ott egy újszülött gyerek, és az, hogy egyáltalán túlélte a szülést, önmagában csodálatos. Bármi bajom is van a barátnőmmel, hogy ha azt látom, hogy egyedül világra hozott egy új életet az erdőben, akkor inkább arra gondolok, hogy nem voltam ott neki.
Fontos a barátság az ember életében, de miért emelted ki ennyire ebben a filmben?
Sok bonyolult barátságom van. Van olyan, amiben sok volt a konfliktus, de idővel megoldódott, és olyan is, ami nem oldódott meg soha. Illetve történt egy dolog gyerekkoromban, ami erőteljesen befolyásolta a személyiségem alakulását, és ez egy barátnőmnek „köszönhető”. A másik oldalon pedig, ha tudatosan gondolkodom róla, akkor rendkívül izgalmas kérdés, hogy hol vannak a barátság határai, egyáltalán hol kezdődik, és hol ér véget, milyen elvárásaid lehetnek. Néha elég egy nap, hogy összebarátkozz valakivel, de vannak olyan barátságok is, amik évekig épülnek, ráadásul el is tudnak múlni. Homályos, hogy pontosan hol vannak a határok, mit várhatok el egy baráttól, mit áldozhatunk fel egymásért, hogy számon lehet-e kérni a barátainkat. Sokkal ellentmondásosabb, mint egy párkapcsolat. Számomra ez elképesztően komplex, pont ezért izgat annyira.
Vannak filmterveid is a barátsággal kapcsolatban?
Igen, van egy pár, ami ezt vizsgálja. Kicsit a Holnap meghalok is ilyen, ahol azt szerettem volna megmutatni, hogy van esély arra, hogy helyrehozzuk a kapcsolatainkat. Hiszek abban, hogyha szembenézünk a traumáinkkal, az abszolút megéri.
