A 17. TIFF egyik vendége Mészáros Márta volt, akinek három filmjét is vetítette a fesztivál, és életműdíjat is kapott. A lankadatlan munkakedvű rendezőt sikerült negyedóra erejéig elkapni Kolozsváron, hogy beszéljen jelenről, múltról, feminizmusról, Jancsóról – és Mészáros Mártáról.
Visszatérő motívum az Ön filmjeiben a nagyon erős, öntörvényű nő, akit nem lehet dobozolni, nem lehet egy husánggal leütni, mert úgyis feláll, mint egy keljfeljancsi. Talán ezért is mondták Nyugaton Önről, hogy feminista alkotó. Én inkább úgy érzem, hogy picit a saját képére rajzolta ezeket a nőalakokat – Ön is egy lázadó, szabad ember. Akkor feminizmusról beszélhetünk-e még, vagy egyszerűen csak azt szerette volna megmutatni, hogy rendszerektől függetlenül az embernek a szabadsága és a saját döntése rendkívül fontos?
Én olyan típusú ember vagyok, aki nem nagyon elemzi saját magát. Magammal nem nagyon foglalkozom, sem azzal, hogy mit tudok, mit akarok, merre megyek, hogy feminista vagyok-e, hogy ilyen vagyok vagy amolyan vagyok. Mindez valahogy elmegy mellettem. Én amikor kissé primitíven elkezdtem ezt a szakmát, csak azt csináltam, ami engem érdekelt. Ez volt az egyetlen kritérium. Még a dokumentumfilmekben is mindig azok a történetek, azok az emberek szerepeltek, akik érdekelnek. Akik nem érdekelnek, azokról nem csináltam filmet.
Volt egy időszak, amikor nagyon szegények voltunk. Akkor már együtt éltünk Jancsóval és a családban három gyerek volt. Akkor Miklós nagyon keveset dolgozott, mert nem hagyták őt szóhoz jutni. Abban az időszakban én nagyon sok filmet csináltam, elsősorban megrendelésre. Például a szövőgyár megrendelt egy oktatófilmet arról, hogyan kell szőni az anyagot. Ehhez nem kellett nagy tudomány. Kimentünk és a szakértő – mert mindig mellénk volt rendelve egy szakértő – elmondta, hogyan kell szőni, az operatőr azt fölvette, összevágtuk az anyagot és az volt a film. Nagyon sok ilyen filmet csináltam gyárakban meg mindenhol, mert ezek hamar kész voltak, és jól megfizették. A dokumentumfilmjeim azokról szóltak, akik érdekeltek. Nagyon sok festőről forgattam filmet, festőnőkről is, meg művésztelepekről, ahol szobrászok, festők éltek együtt, Szóval sok művész-filmet készítettem. Nem nagyon értettem a képzőművészethez, de vonzott a téma.
Hogy kemény nő voltam, azt nem mondhatom. Az élet szerencsére három nagy kapcsolatot adott nekem, három csodálatos férfit. Én mindig alázatos voltam hozzájuk, szerettem és szolgáltam őket. Soha nem volt közöttünk olyan probléma, hogy én feminista lennék, hogy rendező vagyok, és ezért nem főzök vagy ilyesmi. Nekem természetes volt, hogy forgatás után hazamentem és elvégeztem a házi munkát. Néha jöttek riportot készíteni német feministák, és csodálkoztak, hogy én forgatás után főzök, megterítek, a család együtt eszik és beszélgetünk. Ezt felháborítónak találták. De nekem ez nem volt felháborító, mert így le is vezettem a bennem felgyűlt feszültséget. Úgyhogy én kifejezetten szolgáltam ezeket a férfiakat.
Nagyon sokáig úgy éltünk Jancsóval, hogy én őt részesítettem előnyben. Idősebb is volt, meg egészen más típusú, sokkal bonyolultabb rendező volt, mint én. Az ő képi és politikai világa sokkal összetettebb volt, mint az enyém. Azt akartam, hogy ő kezdjen előbb karriert, és addig én szívesen szolgálom. Amikor ő már rendben volt és az útját járta, akkor kezdtem forgatni az én filmjeimet. Nekem soha nem volt probléma, hogy elmentünk Cannes-ba az ő filmjével és ott azt mondták, hogy „ez a Jancsó felesége”, és nem azt, hogy Mészáros Márta. Nagyon örültem, hogy a Jancsó felesége voltam. Nem is emiatt mentünk szét. Egyfajta szerelem elmúlt, egyfajta életforma elmúlt, én is másképp akartam élni, meg ő is. Némi torlódás után – azért nem egyszerű szétválni – életünk végéig barátok maradtunk. Az előző kapcsolatomban, a gyermekem apjával is nagy békében éltünk, aztán pedig Nowickival is, aki lengyel színész, több mint húsz évig éltünk boldogan.
Én sokkal jobban szeretem Lengyelországot, mint Magyarországot. Magyarország nagyon érdekes, itt tehetséges, különös emberek élnek, de nagyon sok a konformizmus, nagyon sok magány, gyávaság, hazugság van. A történelemről nem szeretnek igazat mondani, eltitkolják azt. Ezért csináltam meg az Aurora Borealist, mert az nekem arról szól, hogy nem szabad úgy meghalni, hogy az igazat elhallgattad.
A játékfilmjeiben érezni a dokumentumfilm-készítőnek a valósághoz való szigorú ragaszkodását. Amikor kiválaszt egy történelmi kort – és ez az Aurora Borealisra is érvényes –, akkor mindegy, hogy fiktív történetben látunk fiktív szereplőket, a háttérnek mindig szigorúan igaznak kell lennie. Itt egy kicsit kapcsolódok ahhoz is, hogy szeretünk hazudni, és bizonyos korokat, történéseket tisztázatlanul hagyni. Vajon mekkora felelősséget vállal a játékfilmes, amikor kemény korokhoz nyúl, amihez fájdalmak és őszintétlenségek kapcsolódnak? Van-e ennek jelentősége?
Nem, mert én tulajdonképpen nem csináltam politikai filmet. Az én filmjeim naplók. Azért fogadták el őket, azért adtak rájuk pénzt, mert tudták, hogy hasonlítanak az életemre. Ha nem így lett volna, nem biztos, hogy támogatnak. Mert azért ez arról szólt, hogy az oroszok meggyilkoltak, elpusztítottak családokat. A szocializmus cseppet sem volt egyszerű dolog, és nagyon sok hazugsággal járt. Végül a Napló gyermekeimnek be lett tiltva a maga korában, három évig nem lehetett látni. De aztán elkezdte élni az életét, és én megcsináltam a folytatást. Én ezt el akartam mondani, harcoltam érte, és végül sikerült. Sok szerencsém is volt, mert éppen akkor változtak az idők, változtak a politikai emberek, és ezt egy kicsit ki tudtam használni. Amikor be volt tiltva a film, azt mondták, hogy a negatívot is elpusztították – ez azért nagyon fájt. De aztán kiderült, hogy mégsem pusztították el, így ez a film most is létezik.
Mindent, ami a magyar történelem és a magyar lét, a Jancsótól tanultam. Ő nagyon ismerte a magyar történelmet, és nagyon naivnak tartott engem, amiért minden ellenérzésem mellett szépen látom – ő borzalmasnak tartotta a magyar történelmet. Az ő filmjeit a mai napig nem értették meg igazán. Lényegében minden filmje arról szól, hogy minden hőse körbe-körbejár és vagy feladja a másikat, vagy besúgó lesz, vagy meghal, vagy felakasztják. Nincsenek hősei. Vannak szép emberek, de azok mind meghalnak, eltűnnek. Ő nagyon pesszimista volt, mert jól ismerte a magyar történelmet. Sokat olvasott, húszéves koráig itt élt Erdélyben. Erdélyt tulajdonképpen jobban szerette, mint Magyarországot, de úgy alakult az élete, hogy ott ragadt.
Magyarország nekem túl kicsi volt. Gyermekkoromban Oroszországban éltem, Moszkvában tanultam, és ezek a nagy területek, nagy titokzatos létek sokkal jobban vonzottak. Én nem szeretem a kicsit helyeket. Magyarországon átmegyek két óra alatt az autóval, és vége is, ott a határ – én ezt nem nagyon szeretem. Most sem érzem jól magamat otthon, de mégis ott élek, mert ott vannak a csodálatos unokáim, a gyermekeim. Nem boldogok. A családjukkal boldogok, de nagy konfliktusban vannak a rendszerrel, amiben most élünk.
A közönségtalálkozón sokat emlegette Nemeskürty Istvánt. Az volt az érzésem, hogy akkoriban ő volt az őrangyala a kemény és jó filmeknek, amelyek nem nagyon csúszhattak át a rendszer kezei között. Igaz, hogy sok minden meghiúsult volna nélküle?
Igen. Biztos. Ami Jancsóval meg velem történt, az neki köszönhető. Ha ő nem ad nekem pénzt, akkor nem lett volna első film, nem lett volna a Napló, nem lett volna Szegénylegények. Nemeskürty konzervatív ember volt, és nagy magyar. Nagyon szenvedett. Jóban voltunk, s amikor panaszkodtam neki, hogy miért ilyenek a magyarok, miért félnek, miért zárkózottak, miért nem nyitottabbak, ő azt mondta nekem: Mártuskám, el tudsz képzelni egy embert, akinek levágták az egyik kezét, aztán a másik kezét, majd a lábait is? Hát ez Magyarország.
A vetítést követőe beszélgetésen elég kritikusan fogalmazott a mai magyarországi filmgyártásról. Azt mondta, Kincsem-ekre redukáltunk mindent, ami érték lehetett volna. De vannak jó példák is, mint Török Ferenc 1945-je, ami fontos film. Valóban ilyen sötét a helyzet? Vagy kiskapuk vannak most is, mint amilyeneket a Nemeskürtyk biztosítottak a régi rendszerben? Megtörténhet a csoda?
Azt hiszem, hogy nem nagyon vannak. Az én koromban már jól tudom, hogy hivatalosan engem nem szeretnek. De velem már nem tudnak mit csinálni. Annyi minden van mögöttem – szeretik vagy nem szeretik, nem érdekes –, hogy ha elkezdek kiabálni, és kérek, végül nehezen, de megadják. De olyan, hogy valaki azt mondaná nekem, hogy te, csináld meg ezt, vagy gondolkodj el azon – ilyen nincs. Nagyon kommersz lett a magyar film.
Nincs tévé, pontosabban nagyon rossz. Régebben a magyar televízióban rengeteg történelmi filmet csináltak: romantikus Mikszáthokat meg Móriczokat, Németh Lászlót nagyon jó színészekkel, operetteket, mindent – ma már nem csinálnak semmit. Borzalmas a televízió. Két nő ül és várják a fiúkat... rossz amerikai filmeket csinálnak. Még a Kádár-korszakban is készültek filmek korrupt, tisztességtelen emberekről, most ez sincs. Semmi sincs. Nincs egy igazán jó szórakoztató film sem. Az a baj, hogy az új generáció is kínlódik – talán ők fognak valamit változtatni. Csak nem tudják, mihez nyúljanak. Pedig ma már annyi lehetőségük van, olyan könnyű mindent tudni a világról!
Nem lehet nem észrevenni, hogy a világ nem úgy működik, mint ahogy Magyarországon állítják. Magyarország kicsi ország. Van egy nagy feje, ami Budapest, a többi pedig egy beteg csecsemő teste. A mezőgazdasággal is problémák vannak, ami nagyon rossz, hiszen a magyar parasztok valaha nagy becsben voltak. Jól tudtak gazdálkodni. Ma nincs kitalálva az irány, nem jelentik ki, hogy: „így lesz, ez az elképzelés”. Persze én nem vagyok politikus, én csak azt látom, hogy nagyon sok ember rosszul él.
